„Tönkrement a házasságom, pedig talán menthető lett volna, ha másképp csinálom”

Olvasói történet

Fiatalon házasodtunk, én mindenkinek meg akartam felelni és sokszor csak a saját igazamat fújtam – lehet, hogy ezek is hozzájárultak, hogy zátonyra futott a kapcsolatunk? Timi története következik

A 2020-as év nemcsak a világjárvány miatt marad örökre emlékezetes számomra, hanem azért is, mert akkor mondtuk ki a férjemmel, hogy a házasságunknak vége. Kész, ennyi volt, váljunk el. És bár a dolognak voltak előjelei, és az egész egy fokról fokra felépülő folyamat volt (szóval nem ért váratlanul). Ám hiába telt el több év, még most is azon kapom magam, hogy csalódottan gondolok vissza és az okokat keresem. Mit rontottunk el?! Bár a környezetemben azt látom, hogy sokan megkönnyebbülnek válás után, én nem ezt érzem. Mai fejjel másképp látom a dolgokat. Talán nem ment volna tönkre a házasságom, ha az alábbi dolgokra jobban odafigyeltem volna.

Nem értettük pontosan, mit vállalunk az elköteleződéssel

Az egyik dolog, amire rájöttem, az volt, hogy nagyon fiatalon házasodtunk, 2004-ben. Ebből adódóan sem a férjem, sem én nem értettük még pontosan, mit is vállalunk az elköteleződéssel. Én nem voltam több 21 évesnél, amikor találkoztunk, 22 évesen pedig már az oltár előtt álltam az alig 25 éves szerelmemmel. Naivak voltunk és azt hittük, csak az egymás iránt érzett szerelmünk számít. De aztán rá kellett jönnünk, hogy ez nem így van. Pár év után felszállt a rózsaszín köd, és egyre több olyan pont volt az életünkben, amikor komoly kihívást jelentett egymás mellett maradni. Ezeket a helyzeteket – tapasztalat híján – nem tudtuk jól kezelni. Mai fejjel már azt tanácsolom:

Szerintem amikor elkötelezed magad valaki mellett, fontos, hogy életednek olyan szakaszában legyél, amikor képes vagy felismerni a házasság valódi értékét. És a tett fogadalmad komolyságát.

Nem ment volna tönkre a házasságom, ha nem mindig nekem van igazam?

Ez a másik kérdés, amin rengeteget kattogok. Mert bár a viták, veszekedések minden kapcsolathoz hozzátartoznak, ha utólag őszinte akarok lenni magamhoz, akkor ezek nálunk általában azzal zárultak, hogy én az igazamat fújtam. Mindegy, hogy arról volt szó, hogy mikor induljunk haza anyósoméktól a vasárnapi ebédről, vagy milyen színű legyen a konyhában a fal, tény, hogy sokszor meg sem hallgattam, az exférjem mit mond vagy mit szeretne. Ő pedig belefáradt az egészbe és rám hagyta. Sajnos be kell látnom, hogy néha engedhettem volna az akaratomból.

Ahelyett, hogy mindig te akarsz az lenni, akinek igaza van, hallgasd meg a másikat is. Ha már most azon töprengtek, kinek van igaza, akkor vesztésre álltok. Ha azon aggódtok, ki nyerjen, már vesztettetek.

Elvárások tengerében

Mivel nagyon fiatalon házasodtunk, szerintem mindketten naivak és befolyásolhatók voltunk. Én például már az elején beleestem abba a hibába, hogy a családi elvárásoknak akartam megfelelni. Szinte a nászutunk utáni hetekben elkezdtem az ingatlanosnál kertes házakat nézegetni, mert hát nagyobb házba kell költözni, mivel az esküvő után egy-két éven belül illik gyerekeket szülni.

Emellett persze a férjemet sem hagytam békén, hogy beszéljen a főnökével, dolgozzon többet, jelezze, hogy magasabb pozíciót és több fizetést akar. Holott visszagondolva, ő nem ezt akarta elsősorban. És valójában én sem. Hanem kiélvezni a házasságunk korai időszakát, amikor még csak ketten vagyunk. De igazából pont egymásra figyeltünk a legkevésbé.

Nagyon sokat árt a kapcsolatnak, ha a kelleneveszi át az irányítást a hétköznapokban. Ehelyett inkább fókuszálj arra, amid van, légy érte hálás, és ne azt hajszold, amid nincs, de lehetne.

Nem ismertem a szeretetnyelvünket

Sokan mondják, milyen fontos a jó kommunikáció egy kapcsolatban, de szerintem visszagondolva legalább ilyen fontos lett volna a szeretetnyelvünk megismerése. Én olyan ember vagyok, aki az érintést, a testi közelséget keresem leginkább a kapcsolatban, neki viszont visszagondolva az ajándékozás volt a szeretetnyelve.

Munka után minden nap vártam, hogy amikor hazaér, majd átölel, megcirógat, és ő is hagyja magát megölelni, megpuszilni, de ez nem mindig történt meg. Én pedig sírtam, hogy nem szeret… holott nem erről volt szó. Egyszerűen másképp mutatta ki, milyen fontos vagyok neki, például hetente többször hozott csokit, péksütit vagy valami más apróságot. De engem ez nem különösebben érdekelt, mert nem tudtam, hogy számára ez fontos. Volt, hogy meg sem köszöntem, csak félretettem, hogy majd később megeszem. Be kell látnom, nem ismertük egymás szeretetnyelvét, ezért az sem alakult ki, hogyan tudnánk összehangolódni ebben.

Visszagondolva meg kellett volna tanulni jobban kommunikálni az igényeinket. Mert egymás szeretetnyelvének ismerete segíthet abban, hogy a másik úgy érezze, szükség van rá, és törődnek vele a kapcsolatban.

Nyitókép: ilona titova / Getty Images

Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk:

Regisztrálj most, és tedd meg első befizetésed, mi megduplázzuk 100 000 Ft-ig! (x)
Legnépszerűbb cikkek: