„Talán nincs is olyan, hogy városi vagy vidéki ember: csak élethelyzetek vannak”

Ha a vidéki életet egyetlen szóval kellene jellemezni, egy percig sem gondolkodnék; a szabadság lenne az. De még mielőtt az eszményi szabadság ideáját képzelnéd magad elé, mesélek egy kicsit.

Mondjuk inkább úgy, hogy meghatározott kereteken belül – korlátozott számú lehetőségeket használva – tudja megélni szuverenitását a vidéki ember. Egy biztos: gyerekszemmel ez maga volt a Kánaán.

Összhangban a természettel

Vidéken az ember sokkal nagyobb harmóniában él a természettel. Én például gyerekként imádtam az erdőben csatangolni, és a kertünk mellett futó kis patak partján virágot gyűjteni. Egészen kiskoromban megtanultam felismerni a népi gyógyászatban használható gyógynövényeket és a környékünkön fellelhető gombákat is nagy biztonsággal meg tudtam különböztetni egymástól (azért nyilván nem az én kompetenciámra alapoztuk a vasárnapi ebédet). Óvodáskoromtól kezdve az állatok és növények gondozásában is segítettem, különös módon sosem éreztem kényszertől terhesnek a tevékenységet. Nagymamámék házához óriási kert is tartozott. Volt ott munka bőven, tavasztól őszig gyomláltuk a veteményest. Az állatok takarmányát pedig a falu határában bérelt parcellákon termeltük meg. Jó gazda módjára, minden reggel ellenőriztük, az előző naphoz képest mennyit is növekedett a termés. Szinte itt van a szemem előtt, ahogy a nagypapám úgy járta körbe a lucernatáblát, mint amikor a király számba veszi az alattvalóit. Majd kimentünk a falu másik végébe és láttamoztuk a krumplit is. Az igazat megvallva, akkor sem értettem, mi szükség van erre, hiszen minden növénynek megvan az a rendkívül áldásos tulajdonsága, hogy megfelelő körülmények közt mindennemű külső hatás nélkül növekedni képes, mi mégis reggel végrehajtottuk ezt a gyakorlatot.

Ahol a közösségek jóval nagyobb szerepet kapnak az ember életében

Nemcsak a természettel van összhangban a falusi ember; közösségi szinten is erősebb a kapocs. Mindenki ismeri a másikat, felmenőkkel, vélt vagy valós eredettörténettel, a háztartás minden portékájával együtt. A privát szféra határát leheletvékony anyagból tákolták össze a vidékiek. Ez persze sokszor átok, hisz’ akit szájára vesz a népnyelv, jó darabig le nem mossa magáról a rágalmakat. Másrészt egy ilyen erős kötelékekkel átszőtt közösségben sokkal nagyobb biztonságban érzi magát az ember. Nagyobb bizalommal fordulnak a másik felé. Emlékszem, hétéves koromtól egyedül jártam a falu másik felében lévő iskolába, biciklivel. Délután pedig a húgomért mentem az óvodába. Nem volt akkora forgalom, hogy kis odafigyeléssel ne lehetett volna megelőzni a balesetet és a gyermekrablókról és –bántalmazókról is csak időnként röppent fel egy kósza rémtörténet.

Esővízben fürdeni, csillagos ég alatt aludni, vaddisznó elől fára mászni

Ha a vidékre gondolok, emlékeim tárháza kimeríthetetlen. Fürödtem esővízben, aludtam a csillagos ég alatt a kocsi platójára pakolt szalmába burkolózva, és nem tudnék olyan honos gyümölcsöt mondani, amit ne szüreteltem volna még. Gyűjtöttem fészekből tojást, voltam tehénpásztor és a túlélés reményében egy egész éjszakán keresztül lóbáltam egy sérült bagoly előtt a madzagra kötött húscafatokat. Korlátlan számú macskát tarthattam – 32 volt a legtöbb –, és míg városi kortársaim iskola után kutyát sétáltattak, én kecskével, libával (esetenként lóval, báránnyal tovább bővítve a repertoárt) róttam a falu utcáit. Másztam fára vaddisznó elől és a városiak közül bizonyára kevesen tudják, milyen is az, ha egy ablakban leselkedő dámszarvas ébreszti az embert.

Aztán serdülni kezdtem, és ami korábban olyan sok örömet okozott, bosszúságok forrása lett. Azon az apró településen, ahol a kamaszéveimet töltöttem, jóformán nem volt semmi. Madár épp járt arrafelé (a szarvas, róka, vaddisznó is mindennapos vendég volt), ember csak elvétve. A közlekedés pedig maga volt a rémálom. Reggel és délután járt egy-egy busz mindkét irányba, ha azt lekéste az ember, akkor gyalogszerrel tehette meg a távot, vagy bizakodhatott abban, hogy egy jólelkű autóst sodor elé az élet. Így a délutáni bandázásokból kénytelen voltam kimaradni, ezért kissé mindig kilógtam a kortársaim közül. Aztán a középiskolás éveim alatt én is megvetettem a lábam a városban, az egyetem megkezdésével pedig – ha nem is tősgyökeres, de – budapesti lettem.

A fővárosi élet íze

A mai napig előttem van, ahogy az utazóbőröndömet dugig tömve először indultam útnak a fővárosi kollégiumba. A késő nyári hőségben álltam a Budafoki úton, az otthon felvázolt jegyzeteim,  – és az akkor még papír alapú – térképem segítségével próbáltam kiókumlálni a 4-es 6-os rejtélyét. Nem fért a fejembe, hogy a félórás várakozás alatt miért nem jött egy darab 6-os se. Aztán kiderült, hogy az azonos név két teljesen más helyen lévő megállót takar. Na, az ehhez fogható logikai csavarokra vidéki lányként nem voltam felkészülve.

A kezdeti sokkhatás ellenére gyorsan beszippantott a pesti forgatag. Imádtam a pezsgést. Megannyi lehetőség, mennyi csábító kaland! A főváros a bennem tomboló zűrzavar, a felnőtté válás démonaival való leszámolásom remek helyszíne lett. Végre nem kellett aggódnom a lekésett buszok miatt, hisz úgyis jött a következő. A bevásárlást is könnyűszerrel megoldottam a nap bármely szakában. Spontán lehetett programot szervezi, bármikor talált az aktuális hangulatának megfelelő elfoglaltságot az ember. Egy új világ kapui nyíltak meg előttem.

Szerintem nincs olyan, hogy városi és vidéki ember

A természet közelségét viszont azóta is szomjazom. Hiába járok vissza alkalmi látogatóként – bár a gyerekek születése után ezek a szeánszok is elmaradtak –, a pár napos vidéki tartózkodás is csak részleges árnyképe a belül még élénken élő érzéseknek. Azt hiszem, az életem ismét új szakaszba lépett. Már csak elvétve vonz a nyüzsgés – a gyerekek mellett itthon is van részem bennem bőven –; és ha nem is egész hátralévő életemre, most jó lenne lecsendesedni egy picit.

Ha jobban belegondolok, majd ugyanannyi időt éltem vidéken, mint városban; mégsem tudnám keserű szájíz nélkül letenni a voksom egyik létforma mellett sem. Talán nincs is olyan, hogy városi és vidéki ember, csak élethelyzetek, lelkiállapotok vannak, amelyek ebbe, vagy abba az irányba sodorják az embert. Biztos van, aki képes végérvényesen elköteleződni egyik, vagy másik életforma mellett (például fogalmam sincs, hogy a kertművelő nagymamám mit kezdene magával egy negyedik emeleti panelban), én azért nyitva hagynám a kiskaput. Aztán majd meglátjuk, a végén melyik irányba billen a mérleg.

Szerző: Erdődi-Juhász Ágnes

Nyitókép: Gozha Net/Unsplash

Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk neked:

• Vízhez kötött életünk – Az ember és a víz kapcsolata
• Bükkszék vagy az olasz tengerpart? – Mindenkinek mást jelent az álomnyaralás
• Édes gyermekkori nosztalgia – Leltár a kilencvenes évekből