Múlt héten 5 napot töltöttem Valenciában. Látatlanban a hullámzó tengerről, a mediterrán napsütésről és a megérdemelt kikapcsolódásról álmodoztam. Végül az őrületet is megtapasztalhattam, ugyanis a Las Fallas idején érkeztünk a városba...
Az egész út spontán módon jött: még ősszel az egyik budapesti étteremben ebédeltünk néhány szaktársammal, amikor szóba került, hogy az Erasmus-program keretében Valenciába költöző barátnőnket tavasszal meglátogatja az egyik csoporttársam. „Nem jössz velem? Tök szuper lenne!” – hangzott el a kérdés, néhány perccel később pedig már a repjegyekről egyeztettünk.
Korábban minden utamat magam szerveztem, minden apró részletet igyekeztem előre megtervezni, és ha jobban belegondolok, nem igazán fordult elő olyan, hogy kiengedtem volna a kezemből az irányítást (Control freak alert!). Így amikor én is megvettem a jegyet arra a járatra, amit korábban még a csoporttársam választott, megfogadtam, ezúttal valami újat próbálok ki: nem böngészem a látnivalók listáját, nem kezdem el beosztani az időmet, csak sodródom az árral.
Végül csatlakozott hozzánk az útitársam és a kint tanuló csoporttársam egyik közös barátnője is, így hárman indultunk útnak. Sosem repültem még külföldre egy számomra ismeretlen ember társaságában, így ez is újdonság volt. A kísérletezgetést viszont még tovább tudtam fokozni: nemcsak, hogy nem néztem utána annak, hogy Európa leghangosabb fesztiválja vár majd minket, szinte látatlanban mondtam igent a többiek által talált, tengerparthoz közeli szállásra is. Ekkor persze még nem tudatosult bennem, hogy mennyire elkényelmesedtem az évek során.
Elnézést, nem látta valaki a komfortzónámat?!
Azzal tisztában voltam, hogy a március közepén rendezett Las Fallas egy tavaszköszöntő ünnepség, mely során hetekig, hónapokig épített, 800 hatalmas papírmasé szobrot (spanyol nevén falla) állítanak ki az utcákra, amiket a fesztivál végén elégetnek a La Cremá nevű záróeseményen. Az viszont meglepetésként ért, hogy az amúgy csendes városban ilyenkor egész napos az őrjöngés: éjjel-nappal ördögpatronnal dobálóznak és petárdáznak az emberek, még az egészen kicsi gyerekek is.
Az állandó durrogtatás miatt úgy éreztem magam, mintha háborús övezetbe csöppentem volna. Míg az utcán sétáltatott kutyák meg sem rezzentek a fülsiketítő zajtól, én szinte minden váratlan puffanás után a lőtt sebeket kerestem magamon.
Rengeteg ember vonult fel a kivilágított utcákon, köztük népi viseletbe öltözött helyiek, zenészek és persze turisták ezrei. Egyszer még egy kávézóba is beszorultunk, a fesztivál idején ugyanis minden nap délután 2-kor megtelnek a belváros utcái a mascletá miatt. Ez egy pirotechnikai mutatvány, ami szinte kizárólag a hanghatásokról szól, a látványnak csak kis szerepe van. Petárdákat lőnek fel egyre gyorsabban és egyre hangosabban, a főteret elönti a füst, az emberek pedig tapssal ünneplik a show végét. Nem mondanám, hogy odáig voltam a gyönyörűségtől, az viszont elképesztő volt, hogy mások mennyire élvezik ezt az egészet.
Az esti tűzijáték ezzel szemben teljesen lenyűgözött, igaz sokkot kaptam, mikor mellénk dobtak 1-2 petárdát az utcán robbantgatók. A többiek csak nevettek rajtam, hogy ezután már csak fülhallgatóval voltam hajlandó közlekedni. Azóta is tesztelem a hallásom, hogy mennyire sínylette meg a „szolid” spanyol ünnepelgetést.
Néhány csendes nap után apokalipszis
Az első napokon egyébként rengeteg szép élménnyel gazdagodtunk (erről egy következő írásomban bővebben mesélek majd), a tengerparti szieszták után azonban hétvégén beindult az igazi pörgés: gázoltunk a szemétben, vonatoztunk és fogtuk egymás kezét, hogy ne keveredjünk el a tömegben. Minden tiszteletem a takarító csapaté, aki az őrület közepette is igyekezett kivadászni a fesztiválozók talpa alól a sörös dobozokat és üdítős flakonokat, de ennél még a hangyaszámolás is eredményesebb vállalkozásnak tűnt. Amellett pedig, hogy az utcák egy green peaces tiltakozó videó optimális forgatási helyszínei lehettek volna, az éttermek is dugig voltak emberekkel, és csak hosszas várakozás árán sikerült helyet találnom, amíg a többiek rendeltek. Egy kisgyerekes család ugyan megpróbálta lecsapni a kezemről az asztalt, de sajnos itt nem volt helye az udvariaskodásnak: jobb nem szórakozni a barátaimmal, ha éhesek. Rólam nem is beszélve.
Az igazi nagy utcai bulikról és a szoborégetésről ugyan lemaradtunk, de a közlekedési káoszt így is sikerült megtapasztalnunk. Hiába igyekeztünk a fesztivál idején érvényes buszkártyánkkal utazni, néha csak a taxizás mentett meg minket az idegösszeroppanástól az éjszaka közepén. Egyik este például 45 percet álltunk egy megállóban az éjszakai járatra várva. Én ezalatt egy fára fonódva vártam a megváltást, míg a digitális tábla hol 9, hol 10 perc várakozási időt jelzett (legalábbis mi így értelmeztük, bár nem tudunk spanyolul). Mondanom sem kell, később elégedetten nyugtáztuk, hogy az itthoni közlekedési rendszer kiszámítható, olcsó és zavarmentes a zónákra osztott, kaotikus spanyol szisztémához képest.
A kultúrsokknál sokkal többet kaptam
Utólag visszagondolva, a teljes káosszal néztünk szembe, de egy percig sem bántam meg, hogy átéltük. Igazi kultúrsokkot kaptam, de jó érzés volt kilépni a nyugodt hétköznapokból, és megismerni egy számomra teljesen idegen hagyományt. És igen, elismerem, imádtam viccet űzni a kellemetlenségekből és nyavalyogni miattuk. Akik viszont tényleg pihenésre és csendre vágynak, úgy érezhetik majd magukat a tömeg és a robbanások közepette, mint nyúl a bokorban, így inkább azok számára ajánlom, akik nyitottak az extrémebb fesztiválokra. Egy biztos, az ünnep sajátossága tagadhatatlan, nem hiába nyilvánította a Szellemi Kulturális Világörökség részének az UNESCO 2016-ban. Ha bevállalod, egy jó tanácsot azért hadd adjak: füldugót mindenképpen vigyél.
