Egyáltalán elkülöníthető-e a külső és a belső szabadság? Vagy a belső szabadság minden szabadság alapja? Többek között ezekre a kérdésekre is kerestük a választ dr. Buda László orvos, pszichiáter és pszichoterapeuta segítségével.
– A belső szabadság témájával leginkább akkor kezdenek el az emberek foglalkozni, ha eljutnak egy bizonyos belső érettségi szintre vagy valamilyen külső, tőlük független történés rákényszeríti őket erre, mint, ahogy ezt tette például a nemrégiben megtapasztalt vírusveszély miatti korlátozás. Miért nem érdekli az embereket jobban ez a téma, vagy ha mégis, hogyan indulnak el?
Legélesebben akkor merül fel a belső szabadság kérdése, ha valahova bezárják az embert, magára marad az elméjével, és nincs kivel vagy mivel elterelni a figyelmét. Sok ember ilyen helyzetben nagyon szenved. Van, aki viszont épp ilyenkor érzi meg, milyen fontos lenne egy szabad, nyugodt belső állapotban lenni, a külső körülmények ellenére is. Ez a hiányérzet belső változásokat, fejlődési folyamatokat indíthat el. Orvosként azt látom, hogy sok embert például a betegsége tanít meg fejlettebb szintre lépni. De nem a legjobb, amikor egy súlyos betegségre van szükség ahhoz, hogy valaki bejárjon egy olyan fejlődési pályát, amit e nélkül is meg tudott volna tenni. Ha valahol a belső világodban úgy érzed, hogy korlátozva vagy bármitől, egész máshogy fogsz reagálni a külső körülményekre, mintha belül kapcsolatban maradsz azzal a tökéletes szabadságélménnyel, hogy minden pillanat egy döntési lehetőség. Szabadon dönthetsz, nem kell beleragadnod semmibe. Minden reggel hozol egy döntést, hogy ugyanúgy folytatod-e az életed vagy változtatsz. De néha hajlamosak vagyunk belesüllyedni abba, hogy determináltak vagyunk a külső tényezők által, és ez végül aztán így is lesz. Rengeteg energiát invesztálunk abba, hogy panaszkodunk a körülmények miatt, úgy érezzük, hogy gúzsba kötnek minket. Ha valaki szeretne szabadabban, derűsebben, kreatívabban élni és a külső körülményei korlátozzák ebben, akkor bizony lényeges lesz foglalkoznia a belső szabadság témájával.
– Hogyan szabadulhatunk meg például a gyerekkorunkból hozott, mélyen rögzült minták negatív hatásaitól?
– Ha megnézzük a felnőttkori testi adottságainkat, rengeteg olyan hozott, öröklött, alkati jellemzőt találunk, amin nem tudunk változtatni, ilyen például a testmagasság vagy a bőrszín. Temperamentum, lelki alkat, személyiségtípus vonatkozásában is vannak nagyon nehezen mozdítható elemek, amiket jobb megismerni és elfogadni, mint azon erőlködni, hogy megváltoztassuk. A másik oldalról viszont, egy jó kifogás és egyfajta önámítás is lehet, ha valaki a múltjára vagy családi, genetikai örökségeire hivatkozva visszautasítja annak a lehetőségét, hogy akár gyökeresen megváltoztassa, megújítsa, meggyógyítsa magát és ezen keresztül az életminőségét. Ha az érzelmi életünket nézzük, abban nagy hullámzások fordulhatnak elő, kevesebb a megváltoztathatatlan elem, mint a testi adottságainknál. Saját érzelmi reakcióinkba jobban bele tudunk szólni, de itt sem érdemes azonnali, gyökeres változásokat kikényszeríteni magunkból, hiszen ezek a mintázatok, reflexek általában évek, évtizedek során épültek fel. Legjobb először megismerni ezeket. Erre jó az önismereti munka. Ezután elfogadni és átölelni, amit megismertünk magunkról. Erre jó az önszeretet tanulása. Ilyenkor abbahagyom a háborúzást magammal és utána sorra kerülhet, hogy mérlegeljem, mi az, amire szükségem van és mi az, amire nem. Az elengedés néha sokkal jobb stratégia a személyiségünk megváltoztatására, mint az új dolgok beépítése. Általában nem is több információra van szükségünk, hanem inkább kevesebbre. Belső takarításra és a felesleges berögződések, szokások, ragaszkodások és félelmek elengedésre.
– Mit jelent valójában az egészséges önszeretet és mik a feltételei, hogy ezt kifejlesszük?
– Számomra ez leginkább egy rendíthetetlen, együttérző, támogató baráti szövetséget jelent – önmagunkkal. Annak, hogy ezt felépítsük, egyebek mellett van két fontos feltétele. Először is: vegyük tudomásul az egyediségünket, megismételhetetlenségünket, különlegességünket. Jogunk van egy tökéletesen egyedi utat bejárni, nem kell igazodni senkihez. Jogunk van elfogadni, tisztelni és szeretni önmagunkat így, ahogy vagyunk. Másrészt: maradjunk tudatában annak is, hogy a világegyetem szempontjából jelentéktelen porszemek vagyunk. Az ebből fakadó alázat és hála fog megóvni minket az egoista önimádattól, aminek egyébként semmi köze az egészséges önszeretethez, inkább annak hiányából fakad.
– Amikor a barátaimmal beszélgettem a dolgok elfogadásról és elengedéséről, felmerült, hogy ha mindent úgy fogadunk el, ahogy van, akkor a fejlődés megáll. Mégis honnan nyerhetünk elég erőt és motivációt a belső szabadságunk eléréséhez?
Célszerű elfogadni azt, ami van, már csak azért is, mert ez van. Ilyen egyszerű. Azt fogadom el, hogy ez most így van, nem pedig azt, hogy ez így is marad. Sokkal hatékonyabban zajlik minden fejlődés, ha nem ellenállásból vagy tiltakozásból indul. Az elégedetlenség, akár az önutálatig menő viszolygás adhat egyfajta motivációt, egy kezdő lökést, de a változás folyamatában ezek át kell hogy adják a helyüket a fejlődés vágyának, a kísérletezés kíváncsiságának, az elhatározás fegyelmezettségének és az eredmények örömének.
– Mindenkinek más adatik meg: más testben élünk, máshogy telt a gyerekkorunk, mások a körülményeink. De mindannyiunknak van olyan dolog az életében, amit egyszerűen képtelenek vagyunk elfogadni. Hogyan lehet ezzel megbirkózni?
– Ha valaki úgy dönt, hogy 100% felelősséget vállal azért, ami történik vele, és abbahagyja a környezete hibáztatását, óriási lépést tesz a belső szabadsága felé. Ez egy olyan döntés, hogy hajlandóak vagyunk értelmet, üzenetet, jelentést tulajdonítani azoknak a külső dolgoknak is, amiket nem mi befolyásolunk. Nem tudjuk az univerzumot teljeskörűen kontrollálni, már csak azért sem, mert számtalan más ember próbálja ugyanezt tenni a környezetünkben, eltérő vágyakkal és szándékokkal. Viszont egy értelmes párbeszédet alakíthatunk ki a körülöttünk levő világgal, melyben néha csak figyelünk, és igyekszünk „venni az adást”, máskor „megszólalunk”, vagyis tevékenyen alakítjuk a körülményeinket.
– Az ön által megalkotott SzomatoDráma módszert alkalmazó foglalkozásokra többnyire testi tünetekkel jelentkeznek a résztvevők, és azok lelki hátterét igyekeznek csoportokba rendeződve feltérképezni. Hogyan és kinél működik?
– Vannak módszerek, amik nagyon jól passzolnak bizonyos állapotokhoz vagy érettségi szintekhez. A SzomatoDráma egy nagyon hatékony módszer lehet azok számára, akik a testi tüneteik vagy lelki problémáik mélyebb mozgatórugóira valóban kíváncsiak, és hajlandóak valamin változtatni az életükben, saját gyógyulásuk érdekében. Ugyanakkor, megvannak a maga határai. Ha valaki egy agresszív daganattal küzd, még akkor is, ha a lelki hátterének feltárása hasznos lehet, a fizikai folyamatot nem tudjuk egyik percről a másikra elfújni „lelkizéssel”. A biológiai folyamatok törvényszerűségein nem tudunk átlépni, viszont sokszor tapasztaljuk, hogy a test öngyógyító képessége messze meghaladja azt, amit elképzelhetőnek tartottunk, és ilyenkor az az érzésünk, hogy szinte „csodaszerű” a gyógyulás. Ez úgy működik, hogy a SzomatoDráma játék egy adott fizikai állapothoz felkínál egy lelki folyamattérképet. Lehetővé teszi, hogy ebben a lelki kapcsolati rendszerben, ahol annyi minden dől el, a sorsunk, a felmenőinkkel való kapcsolataink, az aktuális kapcsolataink, az ezekben meghúzódó fájdalmak, le nem rendezett dolgok drámai erővel és látható módon táruljanak fel. Lehetőség nyílik arra is, hogy ezt a belső rendszert megváltoztassuk, ahogy a játékban kommunikálhatunk a problémás szervekkel, testrészekkel vagy emberekkel.
– A testi korlátok nehezebben változtathatóak meg és így az elfogadás és az önszeretet kérdése is nehezebb lehet. Az ön által megalkotott szomatodráma módszert alkalmazó foglalkozásokra többnyire testi tünetekkel jelentkeznek a résztvevők, és azok lelki hátterét igyekeznek csoportokba rendeződve feltérképezni. Van, amin nem lehet így segíteni?
Az SzomatoDráma módszer egyik alkalmazása az ún. „alkati játék”, amikor olyan témával játszunk, aminek a megváltoztatására nulla esély van. Értjük, hogy nem tudjuk befolyásolni, de a cél az, hogy kapcsolatba kerüljünk vele. Például, ha valakit a vastag bokája zavar nagyon, a „megpróbálom elfogadni úgy, ahogy van” nem mindig hatékony. Ilyenkor a játék célja, hogy a főszereplő először is találkozzon saját bokájával – bármilyen abszurdnak is hangzik ez. A csoportból valaki megszemélyesíti ezt a bokát, felveszi ezt a szerepet és általában el is kezd érezni valamit „elutasított, utált, szégyellt testrészként”. A főszereplő pedig elmondhatja őszintén, hogy mit érez (gyűlölet, szégyen stb.) és láthatja, megérezheti a „boka” válaszát is. Például, hogy milyen egy egész életen át el nem fogadottnak lenni, milyen azt kapni folyamatosan, hogy bárcsak jobb lennél, más lennél. Ez sokaknak ismerős élmény. Az egész kapcsolati minta életre kel, és ha ebben a játékban még szerepcserére is esély lesz, és megkapja az ember a saját bokájának a szerepét, az nagyon megrendítő lehet. Ekkor megjelenik az empátia, az együttérzés, az elfogadás és akár a szeretet érzése is. Ha ezen a ponton a főszereplő kibékül a bokájával, egy csomó fölösleges harcot, vívódást, energiát megspórol a továbbiakban. És ettől az egy lépéstől minden megváltozik. Nem meggyógyítottuk a bokát, hanem egy természetesebb, szeretettelibb mederbe tereltük ezt a kapcsolatot.
– Tehát nem elég tudni, hogy mitől érezzük testileg vagy lelkileg magunkat rosszul, a szabadságunk megéléséhez nélkülözhetetlen az önszeretet.
– Nagyon lényeges, hogy az önismeret mellett az önelfogadás és az önszeretet azonos módon erősödjön. Mert ha az önismeret elmélyül, de az önelfogadás nem kíséri ezt a folyamatot, még rosszabb is lehet a helyzet, a feltárt problémák még elviselhetetlenebbek érződhetnek számunkra. Az önismeret önmagában nem lesz gyógyír. Viszont ha mélyen át tudom élni, hogy egyrészt, rendben van, hogy most itt tartok, nincs ezzel semmi gond, másrészt, mindez elmúlt, és a régi minták nincsenek bebetonozva, én vagyok az, aki ismétlem őket, de ezt az ismétlést akár abba is hagyhatom, nos, akkor érkeztem el a belső szabadság állapotába, akkor tudok igazi elfogadással és szeretettel viszonyulni önmagamhoz. És ami lényeges: innentől másokhoz is mélyebb elfogadással és őszintébb szeretettel tudok fordulni.
Szerző: Mátrai Lilla
Nyitókép: Családi archívum
