A stílusok között szinte már külön fogalommá vált az antidivat. Köszönhető ez annak is, hogy a feltörekvő hírességek és a nagy múltú brandek egyszerre népszerűsítik az irányzatot.
Az antidivat esetében nem egy újkeletű hóbortról beszélgetünk, hiszen a piszkosnak és szakadtnak ható ruhák nem csak pár évvel ezelőtt ütötték fel fejüket a divat világában. Vannak, akik szerint igénytelen megjelenést kölcsönöz viselőjének, de akadnak olyanok is, akik rajonganak ezekért az olykor meghökkentő darabokért. Az antidivat esetében az sem ér senkit meglepetésként, ha a nők férfi, a férfiak pedig női ruhában jelennek meg valahol. Most ezt a sokaknál biztosítékot kiverő irányzatot járjuk körül.
Divat, ami nem divat
Már azelőtt létezett ez az irányzat, hogy nevet kapott volna. Sokakat meglephet, de a bevállalalósabb tervezők már több tíz évvel ezelőtt is ilyen stílusban bontogatták szárnyaikat. Vivienne Westwood a punk nagyasszonyaként már 1981-es „Pirate” elnevezésű, debütáló kollekciójában is szabadabban értelmezte az öltözködést, mint azelőtt bárki. Ő volt az, aki nemcsak a színeket, de sokakat meghökkentve a legkülönbözőbb mintákat is mixelni kezdte. Oversize darabok, direkt módon szaggatott kreációk és unisexként viselhető modellek is megtalálhatóak voltak ominózus gyűjteményében.
Westwood egy igazi hullámot indított útjára a divat sajátos értelmezésével. A szintén legendás Jean-Paul Gaultier személyében azonban rögtön méltó „kihívóra” akadt. A francia designer 1992-ben, fittyet hányva az őt érhető esetleges kritikákra, formabontó bemutatóval rukkolt elő. Jó, az igazsághoz hozzátartozik, hogy ő karrierje kezdetén, 1976-ban sem a klasszikus értelembevett haute couture stílust képviselte. Az ominózus ’92-es kollekcióban modelljei fűzőket, feszülős necc felsőket, merész rövidnadrágokat és kezeslábasokat is felvonultattak.
A 2000-es évek sajátos divatvilágában pedig az imént említett két designernek köszönhetően szinte már bármelyik kifutón megfért az „antidivat”. A Dior pedig rendszeresen élt is ennek lehetőségével. John Galliano ugyan mesés kreációkat alkotott a divatház égisze alatt és valljuk, hogy az alapító tervező, Christian Dior óta ő volt az egyetlen, aki méltón képviselte a márka hagyatékát. A designer haute couture kreációi kivétel nélkül lélegzetelállítóak voltak, viszont a markának ekkor volt egy másik oldala is. A férfiaknak tervezett tavaszi-nyári és őszi-téli gyűjteményeibe nemcsak a múltból, hanem különböző kultúrákból inspirációt merítve Hedi Slimane húzott rendre váratlant. 2004-ben a Homme modelljeinek hosszú maxiszoknyákat és crop dzsekiket álmodott meg.
Aztán a hullám kissé elcsendesett, de nem sokáig. A 2010-es években újra feltámadt a meghökkentő ruhadarabok iránti vágy. Erre reflektált olykor Riccardo Tisci is a Givenchy-nél eltöltött évei alatt. A gótikus stílust saját szájízére formálva inkább több, mint kevesebb sikert elkönyvelve próbálta eladhatóvá és viselhetővé tenni. A szoknya, mint férfi viselet nála is rendszeresen megjelent, de csodás csipkéket felhasználva készített unisexnek is beillő ingeket, ahogy az itt-ott toldott-foldottnak ható, borsos árú kreációk sem álltak tőle túl távol.
Az antidivat fénykora
Pár évvel ezelőtt új megvilágításba került a divat. Mára a stílus sokkal inkább fontossá vált, mintsem a fast fashion kínálatában megtalálható, éppen trendinek kikiáltott ruhadarabok felhalmozása. Az antidivat jegyében már teljes kollekciók kerülnek megálmodásra. A Diesel piszkosnak ható farmerjei és kopottas hatású dzsekijei például sosem látott népszerűségnek örvendenek. Ahogy az sem véletlen, hogy az olyan nagy múltra visszatekintő brandek, mint a Balenciaga vagy a Loewe sneakerei úgy hatnak, mintha egy teljes fesztiválszezon után szimplán megfeledkeztünk volna azok takarításáról. Az irányzat mindenhol helyet követelt magának, az olyan, több mint száz éven át az exkluzivitást hirdető divatházak is beszálltak a buliba, mint a Gucci.
A határ nem csak ezen a téren, de a női és férfi divat konkretizálásának tekintetében is elmosódni látszik. A legmenőbb előadók nem ragaszkodnak ahhoz, hogy rajtuk nemüknek tervezett darabok legyenek. A szoknya viselése még mindig ritka az erősebbik nem esetében, azonban a hölgyek közül egyesek már rutinnal rendelkezve válogatnak a férfiaknak szánt kínálatból.
Az öltözködés önkifejezés
Az antidivat egyfajta önkifejezés, filozófiája a negatív vélemények semmissé vételében rejlik. Korántsem egyenlő az igénytelenséggel, sőt. Az ebbe a kategóriába sorolt darabok viselésével gyakran az önmagunk felé tanúsított tiszteletet is kifejezzük. Hiszen ki más dönthetné el jobban, hogy mi az, amiben jól érezzük magunkat, amivel ki tudjuk fejezni önmagunkat és azt, hogy mi az, ami számunkra divatos, mintsem az adott darabok viselői. Ez egy szembenállás a fogyasztói társadalom kigúnyolására, egy csendes lázadás az elvárások ellen.
Korunk legnagyobb sztárjai pedig szívesen állnak be a mozgalom mögé. Billie Eilish például rendszeresen válogat a luxusmárkák férfi kollekcióiból és egyáltalán nem érdeklik az őt ért kritikák. De a Saltburn sztárja, Barry Keoghan sem veti meg az ellenkező nemnek megálmodott darabokat. Láthattuk már őt Stella McCartney női öltönyében, vagy éppen egy igencsak feminim, crop fazonú Dolce&Gabbana mellényben is. Az antidivat legmenőbb képviselői közé tartozik Machine Gun Kelly is, aki kristályköves topjaiban, élénk pink vagy éppen irigylésre méltó ezüst dzsekijeiben és mutatós ékszereiben és az elmúlt két évben a világot bejárva forgatta fel a zeneipar állóvízét. Szintén szót kell még ejtsünk a Måneskinről, amelynek tagjai szintén dalaik mondanivalóinak adnak tökéletes keretet a megszokott normákat mellőző szettjeikkel. Az antidivat tehát életünk szerves részévé vált, az pedig, hogy milyen véleménnyel vagyunk róla, személyenként változhat. Az élet szépsége épp másságunkban rejlik, így ahogy sok más esetben, itt is toleranciát kell, hogy tanúsítsunk!
Nyitókép: Andrew Benge/Redferns
