Mit árul el rólad a testbeszéded? Talán nem is veszed észre ezeket a mozdulataidat!

Lefagyástól a harcig

Csak szavakkal kommunikálunk vagy a testünkkel is üzenünk a világnak? Mit kell tudni a nonverbális kommunikációról? Testbeszéd-sorozatunkban kielemezzük a leggyakoribb reakciókat!

A testbeszéd sokak számára ismeretlen téma, míg egyesek talán túlzottan is nagy jelentőséget tulajdonítanak neki. Gyakran elhangzik az, hogy kommunikációnk döntő többsége, akár 90%-a testbeszédből áll. Ismert még az a felosztás is, miszerint kommunikációnk 55%-a testbeszéd, 38%-a hangsúly, hanghordozás, és csak 7%-ot tesz ki a klasszikus verbális kommunikáció, azaz amikor szavakkal adunk át információt. Jeff Thompson, a Psychology Today-n megjelent cikkében felhívja a figyelmet arra, hogy ezek az arányok egyáltalán nem vonatkoztathatóak minden szituációra. Szerinte a kommunikáció hibás értelmezéséhez vezethet, ha a jeleket csak önmagukban figyeljük, és nem vesszük figyelembe például a szituációt, a kontextust, a verbális és a nonverbális kommunikáció egységét stb. Egyszerű példával élve, hiába masszírozza valaki a nyakát (amely magatartás az egyik leggyakoribb békéltető reakció, amit stresszhelyzetben alkalmazunk), lehet, hogy épp csak elaludta, és fáj neki.

Elöljáróban annyit mindenképp érdemes tehát leszögezni, hogy kommunikációnk egy részét testünkkel végezzük. Önkéntelen mozdulatainknak tehát gyakran jelentése van, de nem minden esetben.

A testbeszéd biológiai háttere

Testbeszédünk irányítója agyunk egy meghatározott területe, a limbikus rendszer, amelynek részei az agykéreg alatt és az agytörzs felett találhatók. Két leggyakrabban emlegetett része a hippokampusz, és az amigdala. Előbbinek a hosszú távú memóriánk kapcsán és a tájékozódásban van fontos szerepe.  A hippokampusz felelős azért, hogy különböző ingerekhez különböző emlékeket kapcsolunk. Például a frissen vágott fű illatáról a nyárra asszociálunk, vagy a hókifli vaníliás ízéről a nagymamánkra. Az amigdala központi szerepet játszik az érzelmi reakciók, mint például a düh, a szorongás, az öröm és a félelem feldolgozásában és tárolásában. A limbikus rendszerünk tulajdonképpen a hipotalamusz és az agytörzs irányítása alatt álló ösztönös viselkedések fölött gyakorol kontrollt. Ezzel azt teszi lehetővé, hogy a környezeti változásokra, ingerekre rugalmasabban reagáljunk.

A limbikus rendszer válaszai

A limbikus rendszert fejlett emlős elődeink hagyományozták ránk. Óriási ajándék ez, hiszen túlélésünket köszönhetjük ennek. Amikor még mindennapos problémát, reális veszélyt jelentett egy ragadozó támadása, akkor a limbikus válaszreakcióink jelenthettek kiutat. Ma már ritkán számíthatunk állatok támadására, azonban a limbikus rendszerünk éppúgy működik, mint egymillió éve, és a környezeti ingerekre ugyanazokat a válaszokat adja. Ezek a megdermedés (vagy lefagyás), a megfutamodás és a harc.

A legtöbb ragadozó figyelmét felkelti a mozgás

A megdermedés

A ragadozók figyelmét vonzza a mozgás, így veszik észre a potenciális zsákmányállatot. A limbikus rendszer erre a veszélyre adott egyik (sorrendben az első) válasza a megdermedés volt, és fenyegetettség esetén a mai napig is ezt a reakciót váltja ki belőlünk. Ha váratlan és potenciálisan veszélyt jelentő szituációba kerülünk, akkor elsőként lefagyunk. Pont úgy, mint az autónk fényszórójának fényében megdermedő nyúl. Ha jó színészi képességekkel rendelkezel, akkor beszélgetés közben hirtelen hallgass el, és mozdulatlanul tekints egy irányba, mintha hallottál volna valamilyen ijesztő hangot vagy zajt. Beszélgetőpartnered valószínűleg szintén el fog hallgatni, és mozdulatlanná fog válni. Agya ugyanis miattad veszélyhelyzetet érzékel, limbikus rendszere pedig azt a válaszreakciót adja, hogy dermedjen meg. Ha tömegközlekedéssel utazol, akkor te is megfigyelheted, hogy amikor a járműre ellenőrök szállnak fel, akkor a jegy vagy bérlet nélkül utazók pont ugyanezt a reakciót mutatják. A megdermedés után pedig összehúzzák magukat, vállaik beesnek, fejüket lehajtják. Mintha láthatatlanná próbálnának válni. Ez szintén egy limbikus válaszreakció. A modern kornak is megvannak tehát a ragadozói és veszélyei, ezekre pedig agyunk épp azokat a válaszreakciókat adja, mint több millió évvel ezelőtt.

Egy ijesztő film nézése ugyanúgy előhívhatja a limbikus válaszreakciókat

A megfutamodás

Ha a megdermedés nem válik be, mert a veszélyhelyzet továbbra is fennáll, akkor limbikus ösztönünk arra késztet minket, hogy meneküljünk. Persze ebben az esetben sem volt felesleges a lefagyás, hiszen a vele nyert idővel agyunk rendszerezi az ingereket és információkat. A mai modern korban a megfutamodás már ritkán értendő szó szerint. Általában nem rohanunk el lélekszakadva a fenyegetést jelentő szituáció elől. Furcsán is venné ki magát, ha egy értekezleten egy számonkérő kérdés utáni lefagyást követően kirúgnánk magunk alól a széket, és kimenekülnénk az irodából. A limbikus rendszerünk ennél kifinomultabb válaszreakciókat ad, amik a testbeszédünkben nyilvánulnak meg. A számunkra kellemetlenséget okozó embertől elfordulunk, hátrébb lépünk, esetleg törzsünket oldalra vagy enyhén hátrahajlítjuk. Vannak ennél kevésbé kézenfekvő limbikus válaszreakciók is. Sok esetben ilyenkor megdörzsöljük vagy behunyjuk a szemünket. Hasonló magatartás ez, mint amikor a kisgyerekek becsukják vagy eltakarják a szemüket, hogy “láthatatlanná” váljanak. Ugyanebből az okból kifolyólag teszünk gyakran az asztalra a számunkra fenyegető (tágan értelmezendő ez a fenyegetés, hiszen a főnökünk esetében sem fizikai atrocitástól tartunk) ember és magunk közé tárgyakat: kinyitott laptopból emelünk falat, vagy épp a táskánkat húzzuk az ölünkbe. Gyakran előfordul ilyen esetben az is, hogy lábainkkal a kijárat felé fordulunk.

Vajon a mosoly igazi, vagy a menekülésre utaló, elhajló testbeszéd?

A harc

A harc vagy küzdelem a limbikus válaszreakciók sorrendjében az utolsó: ha nem sikerült a megdermedéssel “elbújni”, továbbá nem kivitelezhető a menekülés, akkor meg kell küzdenünk a fenyegetéssel. Ez átvitt és szó szerinti értelemben egyaránt előfordul. Ha a már említett példánál maradunk, akkor a tömegközlekedés során bliccelő utas először lefagy, igyekszik minél kisebbre összehúzni magát, majd menekül: elindul a másik irányba. Ha ez sem válik be, akkor pedig a következő esemény gyakran a veszekedés, illetve akár tettlegesség is előfordulhat. Szerencsére utóbbira ritkábban kerül sor, mint a civilizáltabb megküzdési reakciókra. Ilyenek többek között a felszegett áll, az agresszivitást sugalló póz, vagy ha a másik testéhez szokatlanul közel állunk. Az egymás arcától pár centire ordító emberek tulajdonképpen a limbikus ösztöneiknek engedve harcolnak, pont úgy, mintha kicsivel később valóban összeverekednének.

Veszekedés során gyakorlatilag megküzdünk a másikkal

A testbeszédről írt sorozatunk következő részeiben sorra vesszük azokat a jellegzetes nonverbális eszközöket, amelyeket általában használunk.

Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk neked:

Legnépszerűbb cikkek: