Panaszkodunk a buszra várva, bevásárlás közben, de még a nyaralás alatt is képesek vagyunk sopánkodásra nyitni a szánkat. Tényleg ennyire rossz a magyar hozzáállás, vagy mindenki más túlságosan derűlátó?
Néhány hónapja Stockholmban jártam. Kíváncsi voltam, hogy az itthon is sokat emlegetett „lagom” életérzés a valóságban hogyan működik. A kifejezés annyit tesz: „nem túl kevés, nem túl sok, éppen elég.” Na, hedonista magyarként, aki harmadjára is képes szedni a vasárnapi ebédből, miközben már pukkadásig ette magát, érdekes kulturális utazás előtt álltam. Újdonságból pedig nem volt hiány, és itt nem csak a mértékletes étkezésre gondolok. Tudniillik Svédországban – legalábbis, ahol én megfordultam – minden működik. A járművek időben érkeznek, és nem kell órákat várakozni a levegőtlen vonaton, mert felsővezeték-szakadás miatt bizonytalan ideig nem megyünk sehova. Szemetet pedig egyáltalán nem látni az utcákon, sehol egy eldobott cigicsikk vagy egy félig kiürült kólásüveg. Sőt, hajléktalanokat Svédországban szinte alig látni. Mi több, mindenhol jól öltözött emberekbe botlottam, akik kávét szürcsölgetve, teljes nyugalommal intézték a napi teendőiket. Először magával ragadott ez a harmonikus élet, de később úgy éreztem magam, mint Jim Carry a Trueman show-ban. „Itt tényleg minden ennyire tökéletes?” – tettem fel magamban a kérdést. A harmadik nap végére kimondottan feszültté váltam, és azt éreztem, hogy ebben a zavaróan jól működő rendszerben mindjárt megfulladok. Elkezdett idegesíteni, hogy nem tudok panaszkodni. Ugyanis nincs miért. A VASA múzeum felé vezető úton azon töprengtem, vajon a rántott hús evéssel együtt a siránkozást is belénk nevelték? Míg a svédeket a figyelmesség kovácsolja össze, nekünk magyaroknak a sírva vigadás és a morgolódás jutott?
Hogy kicsit elmerüljek a témában, megnéztem néhány hazai hírsite-ot, és az aktuális beszámolók alatti hozzászólásokat. Azonnal szembejött velem, hogy a tizenhat éves klímaaktivista, Greta Thunberg – aki egyébként svéd származású – elnyerte a Nordic Council éves környezetvédelmi díját, amit végül nem fogadott el. A fiatal lány célul tűzte ki, mindent megtesz azért, hogy felnyissa a világ vezetőinek szemét a klímaváltozás okozta veszélyekre. Tüntetett az Európai Parlament előtt és felszólalt az ENSZ szeptemberi klímacsúcsán is. Azt hiszem, kijelenthetjük, hogy Greta tenni akarása példaértékű, de a kommentelők egészen más véleményen voltak: „Akkor most dühösen azt mondom, hogy fel kell számolni a szegénységet, álljatok mellém. Hol a díjam?” „Én már a nyugdíjnak is örülnék.” „Inkább valami kezelést kapott volna.” „Annyira egyszerű és buta ez a gyermek, de majd idővel rájön, hogy a dolgok a világban nem úgy működnek, ahogyan azt ő elképzelte…” „Tudományon alapuló cselekvésre buzdít az, aki csak rinyál a mikrofonba.” Ilyen és ehhez hasonló hozzászólásokat olvastam, és még most sem értem, miért állunk ilyen negatívan szinte mindenhez. Még a jó dolgoknak is a komor oldalát látjuk meg először, ráadásul a véleményünket sosem rejtjük véka alá, és előszeretettel küldjük el egymást a melegebb éghajlatra. Rossz belegondolni, hogy ez a mentalitás nemcsak a mi világlátásunkat, hanem a közhangulatot is meghatározza, ami az egész országban uralkodik. Én – bár magamat pozitív szemléletű embernek tartom – képtelen vagyok sopánkodás nélkül kikapcsolódni. Persze, akinek nem inge…tudjátok. De csak nem múlt el nyomatlanul az a bizonyos balsors, amely mostanáig meghatározza a borús hozzáállásunkat, és ami mellett Kölcsey sem tudott szó nélkül elmenni.
Nyitókép: Axelle/Bauer-Griffin/Contributor/FilmMagic/GettyImages
