Bevállaltuk, felkerekedtünk, és meg sem álltunk (na jó, de) az egyik legszebb olasz vidékig: ilyen volt Toszkána kutyával, ősszel.
Gyerekkorom óta imádom Olaszországot. Az első külföldi úti célom volt, még úgy ötödikes koromban (akkor Anyukámmal utaztunk a velencei karneválra), és a mai napig nagyon szeretek visszatérni. Tudja ezt a férjem is, aki nemrég úgy szervezte az életünket, hogy egy hosszú hétvégét Toszkánában tölthettünk hármasban: ő, én meg a kiskutyánk. Persze, mondhatnám, hogy csak bedobtunk mindent a bőröndbe, és meg sem álltunk az egyik legszebb olasz vidékig, de ez azért barokkos túlzás lenne, hiszen már a felkészülést komolyan kellett vennünk. Zorrónak ugyanis útlevélre volt szüksége, amit hetekkel az indulás előtt elkezdtem intézni. A nagy nap előtt pedig a csomagolás sem volt egyszerű. A mi cuccainkon és útravalónkon túl gondolnunk kellett arra, mikor adom be a kocsiban általában rosszullevős négylábúnak a Daedalont. Na meg, hogy mibe csomagolok neki vizet és jutit úgy, hogy út közben könnyen elő tudjam venni. A férjem pedig betette a kennelt a kombiautó csomagtartójába, amibe bekerült a kutya ágya. Akkor éreztem azt először, hogy na, most útra készen vagyunk. De hogy mekkora élmény lesz Toszkána kutyával, azt csak ott értettem meg.
Hosszú út, gyönyörű úti cél
Egy valamire nem voltunk kellőképp felkészülve: hiába néztük meg, hány óra lesz az út kocsival, a kilencből végül több mint 11 lett, a terelések és torlódások miatt. Nekem az utolsó órában már szinte fekve sikerült csak az ülés, a kutya pedig biztosra vette, hogy most már örökre autózni fogunk… az egyik benzinkútnál már se inni, se pisilni nem volt hajlandó, csak azt kereste, hová tudna elszaladni. Szegénykét nagyon sajnáltam, bármit megtettem volna, hogy megértse: már tényleg nemsokára megérkezünk. Aztán amikor ez megtörtént, és odaértünk Montecatinibe, ahol a hotelben elfoglaltuk a kényelmes szobánkat, már csak egy dolgot akart: egy kellemes esti sétát. Persze, itt már azért akart elszaladni, hogy mielőbb megismerje Toszkánát. De erre másnapig várnia kellett: akkor mentünk fel Montecatini Altóba felvonóval, illetve akkor látogattunk el Pisába.
Ahol a kutya családtag
Számomra teljesen normális, hogy ahová megyek, megkérdezem: esetleg Zorró is eljöhet-e velem. Olaszországban erre semmi szükség. Mi ugyanis mindenhol azt tapasztaltuk, hogy ahogy az emberek, úgy a kutyák is szinte mindenhová bemehetnek, a kávézóktól az egyes múzeumokig (!). Az emberek pedig annyira kedvesek a kutyákkal, amihez foghatót még sehol nem tapasztaltunk. A szállásunkon a takarítónénitől a recepciósig mindenki valósággal beleszeretett a kis beagle babánkba, de még azok is kedvesek voltak vele és velünk, akiken egyébként azt láttam, hogy távolságtartóbbak az ebekkel.
Teljesen természetes volt tehát, amikor a felvonóval Montecatini Altóba indultunk, hogy még négy tappancs trappol fel velünk. Amikor megkérdeztem, mennyibe kerül a jegy a kutyának, kicsit meglepődve nézett rám a pénztáros: neki ingyenes volt, csak nekünk kellett retúrjegy. Fent egy valóságos toszkán mesevilág várt ránk, ahol kellemesen elsétálgattunk egész délelőtt, és egy váratlan találkozásban is részünk volt.
Pisa és Firenze
Ha választanom kellene, akkor egyértelműen az utóbbi! Bár Pisában egy jó pizza és a ferde torony tényleg kihagyhatatlan, maga a város csalódás volt. Koszosabb, mint amihez hozzá vagyunk szokva, és bár nem egy helyen állapítottuk meg, hogy a terjengő illatok a kutyának sem kellemesek, azért azt nem bánom, hogy az ilyenkor szokásos fotót mi is megejtettük.
Firenze viszont álomszép! Egyedül a parkolás az, amivel idő, energia és persze, pénz is elmegy, ha nem sikerül megfelelő helyet találni. De a legnagyobb szerencsénkre egy parkolóház legalsó szintjén még éppen egy hely volt… otthagytuk az autót, majd elmerültünk a város szépségeiben. Hogy egy nap mire elég? Egy hangulatos sétára, útba ejtve minden kötelezőt, a dómtól a bőrpiacon át a Ponte Vecchióig, és végigkóstolni az isteni sütiket, szendvicseket, fagyit, tésztát, vörösbort… nálam úgy nagyjából ez volt a sorrend.
A kutyának eleinte nem tetszett a dolog, mert parkot sehol nem találtunk, az eső viszont nem kegyelmezett nekünk… kicsit később viszont szépen kitisztult az ég, és egy parkban végre elengedhettük: mindjárt talált is magának pajtásokat, akikkel a kutyák nemzetközi nyelvén azonnal hatalmas játékba hívták egymást. A panorámát is megörökítettük, amúgy turistásan, aztán indultunk vissza a szállásunkra.
A negyedik nap sajnos már a hazautazásról szólt. De még előtte élveztük, hogy a szálláson az egyes (fő)asztalhoz ültettek minket az utolsó reggelinél. Utána pedig mindenki úgy búcsúzott tőlünk, a pincértől a recepciósig, mintha egy családtagját engedné útjára – bízva benne, hogy hamarosan újra találkozunk.
