Szerzőnk, Szakács Betty izgalmas kísérletnek vetette alá magát: egy hétig messzire elkerült minden tükröt! A tapasztalatiról meséljen ő.
Álltál már valaha úgy a tükör előtt, hogy azt kívántad, bárcsak valami mást mutatna a valóság helyett? Ilyenkor feldobsz egy sminket, belebújsz egy bő pulcsiba, és huss, már el is száll a bánat. Velem gyakran megesett. Éppen ezért próbáltam ki, milyen érzés, ha egy hétig sminktelen arccal mászkálok és messziről elkerülök minden tükröt.
Emlékszem, kislányként nagyon szerettem a tükör előtt pózolni. Minden oldalról alaposan szemügyre vettem a látványt és boldogan kiáltottam fel, ha észrevettem, milyen jól áll a fodros szoknyácska, vagy ha épp néhány centit nőtt a hajam, már királylánynak éreztem magam. Felnőttként gyakran felteszem a kérdést (ugyanúgy, a tükör előtt állva): mégis hová tűnt az a kislány, aki szeretett a tükör előtt táncolni? Ma már korántsem szeretem őket annyira, mint régen. Sőt, néha kifejezetten elkeserít az, amit bennük látok. Egy hurka itt, egy pattanás ott, egy-egy gyengébb pillanatban pedig ennyi bőven elég ahhoz, hogy az egész napomat meghatározza ez a letargikus hangulat. Pont egy ilyen nap – amikor a tükör előtt búsan vizsgáltam az utolsó négyzetcentimétereket az arcomon – jött oda a barátom és így szólt kedvesen: „Szerintem akkor is szép vagy, ha te nem így látod. Mi lenne, ha kicsit elengednéd a külsőd miatti szorongást és nem néznél tükörbe?” Mi lenne, ha nem néznék tükörbe? Nem is tudom, lehet, nem érdekelne, hogy mások mit gondolnak, ha borzosan megyek ki a házból, mert én úgyse látom. Lehet, hogy sokkal szabadabbnak érezném magam, de az is előfordulhat, hogy szörnyű érzés lenne, mert sosem tudnám, épp hogyan nézek ki. Ez az, pont ezért kell kipróbálnom! Meg is született bennem az elhatározás, hogy kihívás elé állítom magam: egy hétig nem sminkelek és nem nézek tükörbe. És, hogy mit várok ettől a héttől? Csupán annyit, hogy mikor lejár a challenge egy más ember nézzen majd vissza rám.
Úgy kellett látnom magam, ahogyan ő lát
Már előző este rákészültem a dologra: alaposan megtisztítottam az arcom, hajat mostam és még egyszer, utoljára végignéztem magamon, hogy elraktározhassam a képet az emlékezetembe, utána pedig letakartam az összes tükröt a lakásban. Már itt rájöttem, hogy nehéz dolgom lesz, mivel csak ekkor tűnt fel igazán, milyen sok tükör van otthon: a fürdőben, az előszobában, a hálóban, és egy az íróasztalon. Mikor minddel végeztem, lefeküdtem és alig vártam a másnapot. Reggel, amikor felébredtem az első gondolatom az volt: te jó ég, remélem, este leszedtem minden sminkmaradványt és most nem úgy nézek ki, mint egy pandamackó, hatalmas fekete karikákkal a szemem körül. Aztán elindultam a fürdőszobába. Minden, még a leghétköznapibb dolog is borzasztó furcsának tűnt: fogmosás után nem pillanthattam a tükörbe és az arckrémemet is alig tudtam felvinni. No, nem mintha nem tudnám, hol a homlokom meg az állam, csak olyannyira megszoktam, hogy ezt minden reggel a tükör előtt végzem, hogy most a szokásosnál sokkal hosszabb ideig tartott míg mindenhová jutott a krémből. De cserébe rengeteget spóroltam azzal, hogy nem sminkeltem. Hirtelen azt se tudtam, mihez kezdjek a felszabadult plusz 10-15 percemmel. Végül úgy döntöttem, adok egy slow pillanatot a reggelemhez, és hagyok időt magamnak arra, hogy nyugodtan elkészítsem a kávém. Az italomra végül fahéjat és tejszínhabot is csempésztem, majd lassan kortyonként elfogyasztottam, miközben az járt a fejemben, hogy ezt elég hamar meg tudnám szokni. Kávézás közben csatlakozott hozzám a párom és a reggeli csók mellé az első bókot is bezsebelhettem, amihez viccesen hozzátette: „Ezt most kénytelen vagy elhinni, hiszen te magadat úgysem látod!”
Mindenhol vetünk egy pillantást magunkra, majd haladunk tovább
Az elkövetkező napokban szinte végig leszegett fejjel közlekedtem, mert egyszerűen mindenhol visszatükröződtem: a kirakatok üvegfelületén, a buszon, az ablakok üvegén, a villamoson, és csak ekkor tűnt fel, hogy a hétköznapjainkban egyáltalán nem figyelünk oda erre. Mindenhol vetünk egy pillantást magunkra, ami szinte tudattalanul alakítja a hangulatunkat és a gondolatainkat. Ebben a hét napban voltak nagyon vicces pillanataim is. Például, amikor sietősen egy mákos süteménnyel csillapítottam az éhségemet, megfeledkezve arról, hogy nem épp ez a legmegfelelőbb étel arra az esetre, ha az ember nem látja magát. Ezután órákig próbáltam kiszedegetni a mákdarabokat a fogaim közül. Vagy, amikor pont úgy hozta a sors, hogy alapozót kellett vennem, de tükör nélkül. Körülbelül 30 percen keresztül álltunk a barátommal az üzletben, miközben ő az arcomra nyomott egy-egy cseppet a különböző színű termékekből, én pedig megállás nélkül kérdezgettem: „Szerinted beleolvad az arcom színébe?” Máskor csukott szemmel lifteztem, mert azért azt csak nem takarhatom le. De volt olyan is, hogy az árnyékomon láttam meg, hogy égnek állnak a hajszálaim, sőt még egy kis hasonlóságot is felfedeztem az árnyékom és Einstein között. A sok jó és vicces pillanat mellett azonban voltak nagyon nehezek is. Néha olyan érzésem volt, hogy szörnyen nézek ki és erre még inkább rásegített az, hogy csak belülről képzelhettem el magam. Előjöttek a pattanásaim, és szinte remegett a kezem a korrektorért, hogy eltüntessem a csúnya puklikat.
Az áttörést mégis az 5. nap hozta meg, amikor elmentünk kiengedni a gőzt egy wellness keretében, még a vizsgastressz előtt. Máskor már átöltözéskor érzem azt a nyomasztó érzést a tükör előtt, amire mazochista módon általában rá is teszek még egy lapáttal úgy, hogy tüzetesen végigmérek a narancsbőrtől, a hasi párnácskákig mindent. Most azonban, tükör hiányában ott álltam fürdőruhában és azt mondogattam magamnak: „Rohadt jól nézel ki és teszel rá, hogy ki mit gondol!” Aztán tényleg nem foglalkoztam semmivel, és egyszer se fordult meg a fejemben az, hogy a külsőmmel foglalkozzak, hanem elengedtem mindent és csak jól éreztem magam.
A vég mindig valaminek a kezdete
A hét egy örökkévalóságnak tűnt, de valahogy mégis elérkezett az utolsó nap. Mikor nekikezdtem ennek a kihívásnak azt hittem, könnyű lesz. Egy hét tükör nélkül? Á, mi az nekem? Ám, amikor a tükör előtt megpillantottam magam, az első gondolatom az volt, hogy nagyon sok dolgom van még az önbizalomépítéssel, még akkor is, ha eddig úgy éreztem, hogy jó úton járok. Hirtelen nagyon sok érzés lett úrrá rajtam: egyszerre éreztem (a pattanásokat és a szemem alatti karikákat elnézve) azt, hogy Úristen jobb volt, amíg nem láttam magam, közben meg azt is, hogy mérhetetlenül hálás vagyok az arcomért, a testemért. Hálás vagyok, mert hűségesen szolgál, a maga módján szépséggel teli, és mert emlékek fűződnek hozzá: minden szemalatti karikának, foltnak, ráncnak története van.
„És most?” – kérdezhetnéd.
Most van az az idő, amikor nem engedhetem, hogy az elmém továbbra is bullying-olja a testem. Tükör ide vagy oda.
Nyitókép: EXTREME-PHOTOGRAPHER/GettyImages
Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk:
- Jéghideg víz és azonnali felfrissülés: 10 napig teszteltem a Wim Hof módszert
- Ha ezt a 7 dolgot észreveszed magadon, biztos lehetsz benne, hogy te is a mamahotelben ragadtál
- Így dobtam le a lelki értelemben vett pluszkilóimat
