Mindannyian ismerünk olyan anyós sztorikat, amikor a „kedves mamával" nem túl jó a viszony. De mi van akkor, ha tényleg kedves? Sőt, túlságosan is odaadó: rátelepszik a fiatalokra? Kriszti épp ilyen helyzetben van, az ő története következik.
Sokak álma egy olyan anyós, aki az egyik legjobb barátnő is egyben, akivel mindent meg lehet beszélni, aki nap mint nap elhalmozza segítséggel, szeretettel a családot. Akire mindig lehet számítani. Nos, én elsőre azt hittem, ilyen anyóst kaptam, de most már úgy érzem, ránk telepszik. Szóval egy ideje már azon gondolkodom, hogyan tudnám csökkenteni az anyósom jelenlétét az életünkben, anélkül, hogy az komolyabb sértődéshez vezetne. Vagy épp ahhoz, hogy a Mama végül ellenem hangolja a páromat.
A tökéletes anyós
31 évesen ismertem meg azt a kedves, csillogó szemű srácot, akiről első pillanattól kezdve tudtam, ő lesz a párom. A szimpátia kölcsönös volt, gyakorlatilag attól a másodperctől, amikor egymás mellé kerültünk egy tanfolyamon… rám nézett, és mire elmosolyodott, beleszerettem. Egy hét múlva bevallotta, hogy ő is így érez, és minél előbb szeretne bemutatni az anyukájának, akivel nagyon szoros a kapcsolata. A Mamával a Covid idején csak videotelefonon tudtunk beszélni, nekem irtó szimpatikus volt, és én is neki. Sokat beszélgettünk kettesben is, szinte minden nap felhívott, amit eleinte nem vettem tolakodásnak – gondoltam, meg akar ismerni.
Ahogy múlt a vírushelyzet, meglátogattuk: először egy kávézóban találkoztunk, ami szuperül sikerült. Meg is beszéltük, hogy másnap étterembe megyünk. Ezt követte még számos más program, a mozitól az állatkerten át a kedvenc rooftop báromig.
Az ismerkedés nagyon jól haladt, és tényleg úgy éreztem, megfogtam az Isten lábát, nekem tökéletes anyósom van. Szinte a legjobb barátnőm lett, és úgy éreztem, nemcsak én bírom őt, hanem ő is nagyon megszeretett engem. És ezt csak tovább tetézte, amikor az egyik nála töltött hétvégén közölte, nem tud nekünk igazán jó ajándékot kitalálni a születésnapunkra (a páromnak és nekem közel egyszerre van a szülinapunk). Ezért arra gondolt, megveszi annak az ikerháznak a másik felét, amiben ő lakik. Költözzünk ki az agglomerációba, így nem kell albérletet fizetnünk, ő pedig amiben csak tud, segít nekünk a ház körül. Nagyon meghatódtunk, el se akartuk hinni – végre van egy saját házunk, és albérletre sem kell többé költenünk! Ma viszont már úgy érzem, életem legnagyobb hibáját követtem el a kiköltözéssel.
Álomból rémálom
A gondok már a költözésnél elkezdődtek: mindent az anyós akart megszervezni, mindenütt ott volt, mindent kézben akart tartani. Hiába kértem, hadd érezzem már egy kicsit én is hasznosnak magam, ő elhárított azzal, hogy csak dolgozzunk a párommal, majd ő intéz mindent, úgyis ráér. A cuccaink nagy részét is ő pakolta be, majd megkért, hadd legyen ott a kipakolásnál is. Aznap elküldött minket valami mondvacsinált okkal, végül mire hazaértünk, gyakorlatilag a saját ízlése szerint rendezte be a lakást. Ezzel nem is lenne gond, ha hasonlítana az ízlésünk a lakberendezésben, de sajnos egyáltalán nincs így. Telepakolt mindent régiségekkel, mondván, hogy mindegyik micsoda érték. Én elhiszem, de sem a páromnak, sem nekem nem tetszenek igazán. A párom beszélt vele erről, de nem értette, mi a probléma. Sőt, felháborodott, hogy talán el akarjuk adni ezeket? Van-e fogalmunk róla, mibe kerülnek ezek a csecsebecsék? El ne tékozoljuk! A költözős nap izgalmai miatt még mindig fáradtak voltunk mindannyian, és megsérteni se akartuk, így ez ennyiben maradt.
De ha azt hiszitek, a berendezkedés után az anyósom beéri annyival, hogy naponta egyszer átkopog vagy telefonál, mi újság, akkor tévedtek. Gyakorlatilag óránként jön terepszemlét tartani (én már csak így hívom ezt magamban), ami elég zavaró – főleg, mert home office-ból dolgozom, vagyis próbálok. Mindig elnézést kér, és mondja, tegyek úgy, mintha ő ott sem lenne… addig ő felporszívóz, elmosogat, elfoglalja magát. De rettentően zavar a jelenléte és az, hogy ennyiszer jön át.
Mindig nevelni, terelgetni akar
A másik dolog, hogy az anyós tényleg nem akar ugyan bántani, de rengetegszer szól, ha valamit nem úgy csinálok, ahogy ő. Mintha nevelgetni próbálna. Ezt elég nehezen viselem, és van, hogy már majdnem kicsúszik a számon, hogy hagyjon már békén. De erős bennem az az érzés, hogy nem akarom megsérteni, és rendkívül hálás is vagyok neki mindenért, amit értünk tett. A barátnőim szerint legyek is hálás, hiszen nem mindenki kapja meg az élettől, amit én. És igen, persze, csak jót akar, de ezzel a túlzott ragaszkodással az anyósom a sírba visz… van, hogy el is pityeredem ennek az egész helyzetnek a nehézsége, furcsasága, meg a rossz döntésem súlya miatt, amit a költözéssel hoztam.
Próbáltam erről beszélni a párommal is, szerinte semmi baj nincs az anyjával, csak magányos, na meg túlságosan örül nekünk, és ő ezt így fejezi ki. Javasolta, hogy majd vigyük el magunkkal ide-oda. De nekem eszem ágában sincs még inkább magunkhoz láncolni az anyósomat. És persze, adja magát a következő kérdés: mi lesz, amikor majd gyerekünk lesz? A Mama haza se megy majd tőlünk? És anyaként is lenyom majd a túlbuzgóságával?
Mi lehet a megoldás?
A megoldás nyilván az lenne, ha beszélnék vele. De hogyan vezessem ezt fel anélkül, hogy vérig sérteném? Attól rettegek, ha egyszer valahogy mégis sikerül megbeszélni, mi van, ha utána átfordul benne valami, és az anyós ellenem fordítja a páromat? Nekik nagyon szoros a kapcsolatuk, a párom feltétel nélkül szereti, és biztosan elhinné neki, amiket az anyja mondana.
Mit tegyek? Költözzünk el? De hova? Vagy próbáljam lefoglalni egy tanfolyammal, kiskutyával, idősek klubja tagsággal? Remélem, találok megoldást, mert már lassan felemészt ez a helyzet.
Fotó: Getty Images / fizkes
Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk:
- Femme fatale, tyúkanyó vagy entelektüell: mi van akkor, ha beleragadunk egy-egy szerepbe?
- 60 éves férfihoz mentem hozzá, most babát várok – így reagálnak az emberek
- Egy holland szupermarketben külön kasszát nyitnak a magányos embereknek, ahol beszélgethetnek a pénztárossal
