Sokszor belesulykoljuk a gyerekekbe a genderkülönbségeket, de vajon tényleg szükség van arra, hogy életünk minden területét nemekre bontva címkézzük fel?
Megvan az az alapvető tulajdonságom, hogy beszélek. Ha unatkozom, vagy ha zavarban vagyok, ha komor vagyok, vagy ha ideges. Ha történt valami izgalmas, akkor azért, ha meg nem, akkor ezzel ütöm el a tétlenség perceit. Ilyen voltam egyébként mindig; egy ideig megvoltak a gyerekkori videóim is, amelyek tanúsították, hogy ebben a jellegzetes tevékenységemben egyéves korom óta semmit sem változtam. Nekem ez volt mindig a természetes. Aztán csak néztem kikerekedett szemekkel, amikor egyszer a férjem foghegyről odavetette: megpróbálhatnék néha picit csendben is maradni. Néztem rá bambán: rendben, de miért is tenném ezt?
Aztán gyerekeim lettek, állandósult a hangzavar körülöttem, és bizony megértettem, milyen sokat is jelent pár percnyi csend. Ahogy azt is, hogy a szavaknak súlya van, hiszen nem csak kérünk, közlünk vagy történetet mesélünk velük, hanem bizony teremtünk is. Szokták ezt a jelenséget önbeteljesítő jóslatnak is nevezni, és itt leginkább arra gondolok, hogy szavainkkal, kijelentéseinkkel bizonyos szerepeket és viselkedéseket is kényszerítünk másokra. Szülőként jöttem rá, mekkora felelősség is ez. Sokszor oda sem figyelünk, mit mondunk, meggondolatlanul elejtünk egy félmondatot, sablonos közhelyekkel dobálózunk, pedig néha jó lenne picit a szavaink mögöttes tartalmát is figyelembe venni.
Az a bizonyos „katonadolog”…
Hányszor hallom a játszótéren: „Ne sírj, katonadolog. Ne legyél már anyámasszony katonája.” Egy fiú legyen kemény, ne pityeregjen egy lehorzsolt térdkalács miatt. A kislányok meg persze kis hercegnők, nekik kötelező szépnek lenni. Ne is verekedjenek hát, nem lehetnek piszkosak, és ki halott már arról, hogy egy született királyleány oroszlánüvöltést imitálva randalírozzon a lehullott falevelek között? Szerencsére ma már kopnak ezek a sztereotípiák, de anyukám ifjúsága idején egy lánynak még guggolva kellett homokozni, nehogy összekenje a szép ruháját.
Én személy szerint Vekerdy Tanár Úr tézisével tudok leginkább azonosulni, amelyet dióhéjban úgy foglalnék össze: minél piszkosabb a gyerek, annál jobb. Persze nem arról van szó, hogy legyünk igénytelenek, és háromnapos maszatnyomokkal, vagy a nyakra száradt kosszal eresszük szélnek a gyerkőcöt, de nem árt, ha néha hagyjuk, hogy úgy élvezze a szabadságát, ahogy neki tetszik. Ugráljon a pocsolyákban, krumpliszsákként guruljon a domboldalon, és hagy legyen picit az, aminek ebben a korban lennie kell: egy gondtalan gyerek. Gyermek, aki épp felfedez, vagy szuperhősként menti meg a világmindenséget, homokfagyit árul, vagy vulkáni hamuval szórja be a rögtönzött falu képzeletbeli házacskáit.
Játékok nemek szerint
A katonadologra azért még visszatérnék picit. Személy szerint hálát adok az égnek, hogy nincs már sorkatonaság, és nagyon remélem, hogy csemetéim nagyapjuk meséin és a korhű háborús filmeken kívül a hadviselés semmilyen formáját nem fogják megtapasztalni. Elkötelezett pacifistaként igyekeztem is mindenféle erőszakra buzdító eszközt az otthonunktól távol tartani, mígnem a nagyfiam egyszer a mamával a vásárból egy méretes gépfegyverrel nem jött haza. Egészen élethű egyébként, még hangtompító is van rajta; ennek ellenére fenemód tud kattogni, ha a kölyök meghúzza a ravaszt. Szerencsére töltény nem járt hozzá, helyette – magam sem értem, milyen koncepció alapján – szivárványszínű fény árad belőle. Mama persze az esetet követően szóbeli megrovásban részesült, a puskakultusz pedig egy nap alatt lecsengett, így kis házunkban ismét béke honol.
De nem csupán a szavakkal lehet belesulykolni a gyerekbe a kissé elavult genderszerepeket, hanem azokkal a tárgyakkal is, amelyekkel körülbástyázzuk őket. Ha belépünk egy kisgyermekes család otthonába, elég pár pillantást vetni a játékokra, ruhákra vagy a használati cikkekre, s máris tudjuk, fiúk, vagy lányok uralják a terepet. Barátnőméknél rózsaszín csillámpónik és habos-babos szoknyákkal ékesített hercegnők sorakoznak a polcokon, nálunk pedig nem tesz meg két lépést a vendég anélkül, hogy át ne esne egy sürgősségi járművön vagy munkagépen. Én kétségbeesve küldöm neki a képet, ugyan mondja már meg, melyik hercegnő rebegteti szépséges szempilláit a memóriajáték lapján? Neki pedig fogalma sincs, a ládányi játékautó közül melyik a tolólétrás, emelőkosaras tűzoltóautó.
Pedig, hiszitek vagy sem, a fiúk is szeretnek babázni. Tavaly karácsonyra kisebb műanyag figurák formájában megkaptuk az egész Szent Családot. Mára szegény szentek mindennapos használatba kerültek. Nagyobbik csemetém odáig van Szeplőtelen Szűz Máriáért (szigorúan teljes néven nevezve), fürdés közben életmentő hadműveletek kulcsszerepét bízza rá; van, hogy mentőcsónakban utazik, máskor teknőcháton szeli a habokat. A kicsi inkább Szent Józseffel szimpatizál, akit nemes egyszerűséggel úgy hív: Józsika. Józsika egyelőre leginkább sétálni, hamizni és buválni (aludni – a szerk.) szeret, de a későbbiekben biztos bővül majd a tevékenységi köre.
Miért is tartom fontosnak, hogy a gyerekeimet gendersemlegesen neveljem?
Az utóbbi években már sokkal nagyobb az átjárhatóság a standard nemi szerepek között, így a nagybetűs életben sem érvényesek a korábban evidensnek tartott magatartásminták. Szerencsére a hagyományos „családfenntartó” és „háziasszony” kategóriák többé-kevésbé érvényüket vesztették: mondhatjuk úgy, hogy összemosódtak a feladatkörök. Egy harmonikus családban egy férfi sem rest beállni a tűzhely mellé, és az asszonyra sem szórnak már szitkokat, ha önmegvalósító tevékenysége túlmutat a háztartásvezetésen.
Nem értem tehát, miért is kellene elfojtani a gyerekben ösztönösen munkáló vágyakat és helyette más viselkedésmintákat ráerőszakolni, hogy évekkel később belső feszültségek formájában törjön fel ez a disszonancia?
Nem attól lesz igazi férfi valaki, hogy odacsap az asztalra, vagy hogy katonás módon rendszabályoz. Sokkal fontosabb az, ha valakinek van kiállása, fel tudja vállalni a véleményét. Egy férfi is lehet esendő, számot vethet hibáival, és a családi összboldogság érdekében köthet kompromisszumokat. Ehhez pedig tisztában kell lennie azzal, hogy mit is szeretne valójában, és melyek azok az értékek, amelyekre önazonosságát építheti.
És persze egy kislánynak sem egyedül a szépség az erénye. Lehet okos, magabiztos, és ahhoz, hogy ki merjen állni a saját igaza mellett, néha bizony konfrontálódnia kell. Viseljen vagány, rövid frizurát, ha nem kedveli a rakoncátlan loknikat, és autózzon bátran, hiszen jó esélye van rá, hogy felnőttként is vezetni fog.
Fiús játék, lányos játék
Egy aprócska gyerek a döntéseit még nem a nemi identitása alapján hozza meg (eltekintve néhány hormonálisan meghatározott különbségtől), őket még szerencsére abszolút hidegen hagyja, hogy az adott játék éppen fiús, vagy lányos minősítést kapott-e. Az én négyévesem egyik nap tűzoltószerelésben rohan a bevetésre, másnap óriási uszályát maga után húzva harsogja az Elza-áriát. Reggel még űrhajósként tervezi felfedezni a világegyetemet, délután macskaként dorombol a kanapén, este pedig már az unikornisos pizsamámra próbál alkut kötni.
Azért is lenne fontos mindez, hogy kicsiként ne merüljön fel benne olyan gondolat és ne adjon olyannak hangot, hogy „milyen jó lenne, ha kislány lennék, akkor enyém lehetne az elsőbbség” – miközben épp várakozunk. És, ami a legfontosabb, szeretném, ha ebből a kisemberből egyszer egy olyan határozott felnőtt válna, aki nem azért tesz dolgokat, mert a kényszer azt diktálja, hanem meggyőződésből, saját hite szerint áll majd ki a jó mellett. Aki nem morogván nyit ajtót a hölgyeknek, vagy nem fordítja el a fejét, ha a villamoson idős ember közeleg, hanem könnyed természetességgel előre enged és átadja a helyét.
Szerző: Erdődi-Juhász Ágnes
Nyitókép: Alexander Dummer/Unsplash
