Új fejezet a tanító életében: helló, digitális oktatás!

Tanárnéninek tisztelettel jelentem, az osztály létszáma 15, ebből 10 tanuló online, 3 még alszik, kettőnek pedig nincs eszköze, hogy felvegye a kapcsolatot. Egy tanítónő beszámolója egy héttel a digitális oktatás bevezetése után.

Őszintén szólva, nem gondoltam volna, hogy egyszer majd eljön az az idő, amikor ilyen formában kell az új ismereteket átadnom a diákjaimnak. Az egész valamivel több, mint egy hete kezdődött. A hírekben már jóval hamarabb hallottuk a koronavírusról szóló rémhíreket, de valahogy úgy voltunk ezekkel, hogy mi itt a Bodrogközben olyan távol esünk mindentől. Ahogy szoktuk emlegetni: a világ végén vagyunk. Kína meg, ahol akkor még ez az egész szörnyűség zajlott, valahol az Óperencián túl”-inak tűnt.

Aztán hirtelen minden felgyorsult körülöttünk, a média folyamatosan közvetítette az újabbnál újabb adatokat, az iskola e-mail fiókjába sorra érkeztek a levelek arról, hogy mi a teendő ebben a szokatlan helyzetben. Mi meg csak kapkodtuk a fejünket és próbáltunk a gyerekek egyre több ezzel kapcsolatos kérdésére a lehető legmegnyugtatóbb választ adni. Filmet vetítettünk a helyes viselkedésről és kézmosásról, a szappanadagolókat feltöltöttük speciális fertőtlenítő hatású készítményekkel, és ezerszer felhívtuk a figyelmüket arra, hogy hová köhögjenek. Az aprók értetlenkedve bámultak ránk, amikor arra kértük őket, ha most lehet, ne bújjanak össze a legjobb barátjukkal, és ne játsszák a kedvenc tapsolós játékukat. De a tanítási órák a megszokott rendben zajlottak tovább. Péntekig. Ugyanis akkor egy csapásra megfordult körülöttünk a világ. Hétfőtől a jól megszokott módszereinket és az iskolapadot magunk mögött hagyva, át kellett állnunk az online tanításra. Ami valljuk be, nemcsak a tanulóknak, hanem nekünk, pedagógusoknak is újdonság és hatalmas feladat.

Digitális oktatás vidéken

A baráti társaságunk néhány tagja már évek óta alkalmazza a home office” munkaformát. Sokszor mosolyogva hallgattam, eszembe sem jutott, hogy egyszer az én hivatásomban is eljön majd az a nap, amikor az otthoni íróasztalom mellől kell dolgoznom. Miért is jutott volna? Alsó tagozatos tanítónéni vagyok, a kicsik oktatása, nevelése azt gondolom, nem is történhetne másképp, csak úgy, ha minden pillanatban mellettük állok. És most szomorúan nyugtázom, hogy az osztályterem csendes, a holmijuk, úgy ahogy hagyták, ott hever arra várva, hogy egyszer majd újra használatba vegyék.

Egy hétvége állt a rendelkezésemre, hogy kitaláljam, hogyan fogom ezt az egészet itthonról működtetni. Melyik az a platform, ami a legegyszerűbb kommunikációs csatorna itt vidéken a negyedikeseim és köztem? Most ülök a szobámban, és tanítok. Az órarendünket kicsit átszabtam, az óraszám figyelembevételével, hogy a terhelésük arányos legyen a hét egyes napjain. Szövegértést fejlesztek, matematika feladatokat gyakoroltatok és jelen esetben nyelvtanból az igemódokat tanítom meg a nagyon is aktív osztályomnak. Online tananyagot és feladatlapokat készítek, videókat gyártok az írásbeli osztás folyamatáról, és kisfilmeket küldök környezetismeretből. Motiválok, új ismereteket közlök, differenciálok, értékelek. Virtuális piros pontokat küldök a hibátlan feladatokra, és emojikat, ha mosolygok, vagy épp mérges vagyok. Millió kérdésre válaszolok, ami a tanteremben pillanatok alatt megtörtént, most hosszú perceket vesz igénybe. A feladatok megbeszélése után, pedig a Jó munkát! mellett helyet kapott a Fotózd és küldd! felszólítás is. Közben pedig folyamatos virtuális értekezletet tartunk a közvetlen munkatársakkal, tapasztalatot cserélünk, ötletelünk.

Közösen meg tudjuk csinálni

Most ez egy nagy teszt mindannyiunk számára, a diákok „vizsgáznak” abból, amit az évek alatt igyekeztem megtanítani nekik. Hogyan alkalmazkodjanak a váratlanul kialakult helyzetekhez, hogyan tudják a konfliktusokat helyükön kezelni. Abból, hogyan önállósodjanak, és mielőtt ezer kérdést feltennének, olvassák el figyelmesen a feladatot. Abból, hogy képesek-e tudomásul venni, hogy a szüleik és mi tanáraik ott állunk mindig mellettük, de bizonyos esetekben csak magukra számíthatnak. És abból, hogy míg a felnőttek elmennek dolgozni – mert nincs más választásuk – nekik épp olyan fontos munkájuk van otthon, amit el kell végezni. Mert ez most nem vakáció!

És mi is vizsgázunk pedagógusok, mert a kreativitásunk másik formáját kell előtérbe helyeznünk. A továbbképzések alkalmával megismert online ismereteinket kell a felszínre hoznunk. A régi, jól bevált hagyományos módszereinknek egy időre búcsút kell intsünk, meg kell újulnunk és bíznunk kell magunkban és a diákjainkban, és abban, hogy együtt ezt is meg tudjuk csinálni.

Fontos megemlítenem, hogy most mégis az egyik legnehezebb feladat a gyerekek lelkének ápolása. Egy üzenet formájában való érdeklődés a hogylétük felől, nem ér fel egy óraközi szünetben eltöltött beszélgetéssel és öleléssel. Egy simogatással vagy egy közös énekléssel. Mit érezhetnek és gondolhatnak? Mit hisznek, mi folyik körülöttük? Mikor lesz ennek az egésznek vége? Találkozunk még abban a régi megszokott rendben?  És ha nem, akkor hogyan búcsúzunk el egymástól? Hiszen jövőre ők már felsősök lesznek és a helyüket újabb csemeték veszik át.

Kint ezer ágra süt a nap, a természet virul, és én bent ülök. „Kicsengettek!” Bezárom a laptopot és kimegyek az erkélyre D-vitamint szippantani, mert a családom szerint olyan vagyok, mint a matika (bodrogközi tájszó, jelentése: sápadt – a szerk.).

Szöveg: Dakos Éva
Fotó: Max Mumby/Indigo/Contributor/Getty Images

Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk neked:

Regisztrálj most, és tedd meg első befizetésed, mi megduplázzuk 100 000 Ft-ig! (x)
Legnépszerűbb cikkek: