Az otthon, az otthonosság érzése mindenkinek mást jelent, egy valami azonban egészen biztosan közös: ez a hely a privát zugunk, ahol biztonságban érezhetjük magunkat. De mi van akkor, ha egy vadidegen pillanatok alatt szétzúzza ezt az idilli képet?
Valahogy sohasem úgy gondoltam az otthonomra, mint mondjuk egy közel 70 négyzetméteres, téglafalakkal határolt és kiszögellésekkel tarkított területre. Maga az épület ebből a szempontból nézve – nekem legalábbis – erősen másodlagos. Számomra (és szerintem ezzel nem vagyok egyedül) nem attól válik otthonná egy ház, hogy kifizetem az első havi bérleti díjat, vagy aláírom az adásvételi szerződést. A formaságokon túl kell, hogy legyen valami sokkal személyesebb az otthonossághoz: egy megfoghatatlan, rejtélyes érzés, ami észrevétlenül is jelen van a falak között.
Leegyszerűsítve: az otthon az a hely, ahová egy fárasztó nap végén jó megérkezni; ahonnan ki tudjuk zárni a külvilágot, ha túl sok már a zaj, vagy ránk telepszik a komorság. Egy utolsó mentsvár, ahová elbújhatunk, ahol önmagunk lehetünk, minden formaság nélkül, kendőzetlenül. Ahol szeretteinkkel időt tölthetünk, ahol megpihenhetünk. Ahhoz, hogy ez az érzés kialakuljon, időre van szükség. Én például, amikor először léptem be a házunk bejárati ajtaján, nem láttam mást, csak puszta falakat. Egy szépen kipofozott, majdhogynem steril környezetet. Aztán, mikor végigsétáltam az üres szobákon, fokozatosan bontakoztak ki előttem a lehetőségek: milyen fantasztikus, ahogy ezek az ablakok beengedik az első hajnali napsugarakat. Na, és itt ez a tágas nappali, végre kényelmesen elférünk benne. Elkezdtünk ábrándozni, tervezni és számolni, majd nem sokkal később már tulajdonosokként léphettük át a férjemmel ugyanazt a küszöböt.
Aztán lemázoltuk a falakat, lelkesen rendezgettük a bútorokat; szépen lassan elkezdtünk felépíteni egy közös életet. Emlékekkel töltöttük meg a lakás minden szegletét, négyzetméterenként belaktuk az elsőre idegen környezetet. Mikor már úgy éreztem, szinte minden tökéletes, váratlanul jött valami, ami egy pillanat alatt szétzúzta ezt a képet.
Mindössze ennyi időt voltunk távol, és ez két – vélhetően – gyakorlott betörőnek éppen elegendő volt arra, hogy a nappalink ablakán keresztül vigyenek mindent, ami mozdítható. Az ablakot nem sikerült rendesen betörniük, a duplafalú üveg egyik rétege hősiesen állta az ostromot, így egy méretes kőtömbbel kifeszítették azt.
És eközben mi mit tettünk? Könnyed esti sétára mentünk az akkor tizenöt hónapos csemeténkkel. Fecsegtünk, terveztünk a férjemmel és egy kósza gondolat erejéig sem jutott eszünkbe, hogy valaki kifosztja az otthonunkat.
Mikor hazaértünk, még semmi sem volt gyanús. Aztán megláttam az ajtó feletti kis ablakon halványan kiszűrődő fényfoszlányt. Még ekkor sem sejtettem semmit; biztos elfelejtettem lekapcsolni a villanyt – gondoltam naivan. Aztán hiába próbáltam kinyitni az ajtót, a zár nem engedett (mint utólag kiderült, belülről rá volt fordítva a biztonsági retesz). Ha egyedül lettem volna, biztos elbénázok még egy darabig, és szidtam volna magam az ügyetlenségemért, de szerencsére ott volt a férjem, aki – a sok detektívsorozatnak hála – ekkor már sejtette, hogy mi lehet a probléma. Megkerültük a házat, az egész járdát beborító üvegszilánkhalom láttán pedig szemernyi kétség sem maradt bennünk: betörés áldozatai lettünk.
A házba már csak a rendőrökkel jutottunk be. Szinte lépni sem lehetett, akkora káosz fogadott. Az ajtóban egy felborult tároló, kicsit beljebb néhány félredobott fiók árválkodott. Az összes szekrény tartalma egy kupacba ömlesztve hevert a nappali közepén: ruhák, hivatalos papírok és háztartási eszközök, mindenünk ott volt, egymás hegyén-hátán. Így utólag visszagondolva már csak mosolygok, de a kupleráj kellős közepén állva az volt az első gondolatom, a gyerek oltási könyve vajon épségben előkerül-e.
Aztán megkezdődött a nyomozás. Az egyik rendőr a ház körül gyűjtötte be a tárgyi bizonyítékokat, a másik pedig ujjlenyomatokat és cipőnyomokat keresett. Végül felvették a jegyzőkönyvet, majd leltárba vettük a hiányzó ingóságokat. Nagyon készségesek voltak egyébként, és a vizsgálat is egész izgalmas volt, kár, hogy saját kárunkon tapasztaltuk meg, hogyan is zajlik egy helyszínelés.
Viszont volt valami, ami a kezdeti sokknál is maradandóbb nyomot hagyott bennem: a következő napok traumája. Másnap itt maradtam a cseppnyi gyermekemmel az üres falak között. Bóklásztam szobáról-szobára, teljesen céltalanul, közben pedig úgy éreztem, összenyomnak a falak. „Nem elég, hogy szó szerint belefulladok a kuplerájba, még maga alá temet ez az egész kóceráj, ami eddig az otthonom volt”- mérgelődtem magamban. Néztem a törött ablakot, és úgy éreztem, egy perccel sem tudok tovább itthon maradni. Utólag csak egy rövid üzenetet szeretnék átadni annak a szemétládának, aki ezt művelte:
„Kedves betörő!
Ha netalántán, valamilyen véletlen folytán esetleg olvasnád ezeket a sorokat, szeretném, ha tudnád, nem az bánt igazán, hogy elvitted az ócska laptopomat vagy az aprópénzes bödönömet. Még csak nem is a Nikon gépem sajnálom, pedig hónapokig spóroltam rá. El sem tudnád képzelni, milyen sokat hezitáltam még a boltban is, megvegyem-e; hiszen azt a pénzt mennyi mindenre költhetnénk. Ezek tárgyak csupán, többé-kevésbé pótolhatók; az aranygyűrűm mondjuk pont nem, az a nagyszüleimtől kapott bérmálkozási emlék volt. De aljas módon elloptad az otthonomat; ezt már nehezebben bocsájtom meg. Mert nem csak a házamat dúltad fel, és lestél bele minden apró zugba, vizsgáltál át minden rejtekhelyet. A magánszférámba tiportál bele és magaddal vitted a legfontosabbat, amit a falak közt találtál: az otthonom melegét, a biztonságomat. Lehet, hogy harminc percet töltöttél csupán nálunk, vagy talán annál is kevesebbre volt szükséged, hiszed vagy sem, sokkal tovább a hívatlan vendégünk voltál. Ha tudnád, hányszor képzeltem el azt, ahogy szakszerű mozdulatokkal a szekrényekben kutatsz, s ahogy a fiókok tartalmát egymásra borítod. A nyomozók szerint ketten voltatok, de rémálmaimban valahogy mindig a magányos sziluetted tűnik fel a falon. Ha tudnád, mennyi időnek kellett eltelnie, míg ismét gyomorgörcs nélkül tudtam belépni az ajtón. Vagy, úgy nyissam ki a kaput megint, hogy előtte valamilyen belső kényszertől hajtva nem kell ellenőriznem az összes ablakot, vajon sértetlenek-e. Te, kedves betörő, ha tudnád, milyen sokat jártál az eszembe!”
Aztán szépen lassan minden a helyére került. A törött üveget újra cseréltük, s az ablakokra is biztonsági rácsot tetettünk. Idővel a rémálmok is eltűntek, csakúgy, mint a baseball ütő az ágyam mellől. Mondhatni, ismét normális kerékvágásban zajlik nálunk az élet. Már csak azt szeretném tudni, a biztonság érzése mikor költözik vissza a falak közé. Rácsok ide vagy oda, a régi otthonom azért még most is hiányzik.
Szerző: Erdődi-Juhász Ágnes
Nyitókép: AlenaPaulus/Getty Images
