Régóta terveztem már, hogy megmászom a falat. Rendszeresen edzek, így a fizikum kérdése pipa volt: képes leszek felmászni valameddig. A gond ott kezdődik, hogy ha onnan lenézek. Mégis elmentem pár barátnőmmel, és azóta várom, mikor megyünk megint.
Elérkezett az a bizonyos szombat, és ahogy reggel 10-kor öltözködtem, még mindig nem hittem el, hogy ebbe most tényleg belevágunk. Rendszeresen felmerült a barátnői társaságomban, hogy kéne valami izgalmas program – hogy ne csak mindig olasz étterembe és kávézóba járjunk. Egyikünk erre bedobta, hogy oké, akkor menjünk el falat mászni.
Elsőként mondtam igent az ötletre, és csak lassacskán tudatosult bennem, hogy a falmászás azt takarja, hogy felmászunk egy falon. Fel. A magasba. Ott pedig én nem érzem olyan összkomfortosan magam. Nem nevezném nagy félelemnek – a bezártság százszor rosszabb –, de mégis jobb a szilárd talajon, biztonságban. De végül győzött a kíváncsiság, így nagy támogatója lettem a programnak.
Extrémsport vihogó tinilányokkal
Eljött végre a nagy nap, én meg azon kaptam magam, hogy leszálltunk a buszról, és már a helyszín felé sétálunk. Egyikünk sem próbálta még ezt a sportot, így csak arra számíthattunk, hogy a gyorstalpalón mind képbe kerülünk a falmászás rejtelmeivel kapcsolatban. Emellett igyekszünk majd nem összetörni magunkat, hogy az esti koncerten meg tudjunk jelenni.
Már a jegyváltáskor (diák 1300 Ft, felnőtt 1750 Ft, plusz 100 Ft a zia, vagyis a fehér por, amivel bekenjük a kezünket) teljes volt az izgalom részünkről, ahogy figyeltük, hogy a tizenéves gyerekekből álló mászócsoport játszi könnyedséggel jön fel-le.
Ha ők meg tudják csinálni, akkor mi is
– mondtuk szinte egyszerre a lányokkal. Az öltözőbe érve egyre nőtt az izgalom, amelyet tinilányos kacagásba fojtottunk.
Némileg sikerült leküzdeni a viháncolást, így felsorakoztunk rózsaszín-fekete sportszerkónkban, hogy megkapjuk a kiképzést. Természetesen a lányos zavar nemhogy nem múlt, hanem egyre erősödött. Mondhatnám, totális pánikszerű röhögésbe torkollva.
Sasszemmel figyeltük, hogy milyen kötelet hova kell akasztani, a biztosítót hogyan kell felkötni, milyen pózban kell leereszkedni. Az oktató érezte, hogy egy tyúkudvarral van dolga, így mindennek a végeredménye az lett, hogy ha nem figyelünk, akkor elrontunk valamit, és ebből következik a sikítás, zuhanás, halál.
Akkor én most kiszállnék!
Ez a három szó lett végül a mantránk a lányokkal. Bár sikításból sosem volt hiány, zuhanás és halál nem fordulhat elő. Nekiiramodtunk hát a falnak.
Rám került a sor, én pedig bőszen nekiindultam. Egész jól haladtam: lép, kapaszkodik, felhúz. Nyilván a bébi pályát kimaxoltuk elég hamar, így áteveztünk egy másik, magasabb falra. Nekiveselkedtünk, és itt is elég jól teljesítettünk. A földről biztosítottuk egymást, és tippeket adtunk a mászónak, hova tegye a lábát, a kezét, közben pedig egymás legnagyobb szurkolói lettünk. Amikor valaki magasra jutott, olyan érzés volt, mintha négyen együtt tettük volna meg azt a távot.
Nálam nem az volt a gond, hogy a karizmom nem bírt feljebb húzni, vagy a lábamat nem tudtam elég magasra tenni. A probléma akkor adódott, amikor lenéztem a lányokra, és tudatosult bennem, hogy egyébként milyen magasan vagyok.
Itt tuti, hogy már ritkább a levegő
– gondoltam. Rögtön nem láttam, hova tegyem a kezem-lábam, csak azt, hogy pillanatokon belül leesek, és még az arcomat is lezúzom a falban. Közben tudtam, hogy szinte lehetetlen innen leesni, mert ha a lenti emberke elbambul, a biztosító és a kötél akkor is megfog. De inkább behunyt szemmel sikítottam, és vártam, hogy lejussak.
Ahogy szilárd talajt értem, rögtön megbántam, hogy lejöttem, és azonnal vissza akartam menni – persze csak miután kiment a lábamból a remegés. Lent már iszonyatosan büszke voltam magamra, hogy olyan magasra felmásztam. A fejemben győzelmi zene szólt, és hatalmas ünneplés.
Mikor megyünk vissza?
Imádtam. Ahogy visszanézem az ott készült körülbelül száz fotót, érzem, hogy most már egy sziklaszirt sem lehetetlen. Egyrészt egy szuper csapatépítő volt, másrészt remekül átmozgatott (és nem lett izomlázam!). Persze a társaság is nagyot dobott az élményen – a röhögésünk szerintem még mindig visszhangzik a falak között.
Bármikor készen állok arra, hogy ismét megmásszam a falat, akár ugyanott, akár egy másik teremben. Egyre magasabbra akarok jutni. A titka, hogy elhidd, hogy nem eshet bajod. Nemcsak a kötél és a biztosító fémek, de a barátnőim szurkolása is nagy biztonságot adott.
Egyébként annyira fellelkesültünk, hogy legközelebb gokartozni megyünk. Vezetni nem tudok, az ütközés és a gyorsaság nem a legjobb pajtásaim. De alig várom!
