A nagy gazdasági világválság 1929-ben kezdődött és világszerte szinte az élet minden területét megnehezítette egy teljes évtizeden át, különösen keményen sújtva az Egyesült Államokat.
Az USA-ban a munkanélküliség majdnem 25%-ra emelkedett, a vállalkozások bezártak és a családok elvesztették megtakarításaikat. Az élelmiszerhiány szinte mindenhol jelen volt, különösen akkor, amikor egy súlyos aszály sújtotta a Nagy Síkságot, ez volt az az agrárkatasztrófa, amit „Dust Bowlnak” neveznek. Ez a nehéz korszak viszont az innovációra is hatással volt. A független feltalálók kevesebb finanszírozáshoz jutottak és sok vállalat tartózkodott a kockázatos kezdeményezésektől, de néhány találmány egyaránt segített fenntartani a vállalatokat és a feltalálókat a nehéz időkben. Persze jó pár ezek közül kifejezetten az gazdasági visszaesésnek tudhatta be a sikerét. Lássuk, miket köszönhetünk a nagy gazdasági világválság viharos éveinek.
Szeletelt kenyér
Száz évvel ezelőtt az embereknek még ki kellett venniük a kenyérvágó kést, valahányszor szendvicset vagy pirítóst akartak készíteni. Ez megváltozott 1928-ban, amikor egy bizonyos Otto Rohwedder kenyérszeletelő és -csomagoló gépe megjelent a Missouri állambeli Chillicothe egy pékségében. A gép annyira népszerűnek bizonyult, hogy Rohwedder nehezen tudta kielégíteni más pékségek igényeit. A válság kitörése után a gazdasági helyzet arra kényszerítette, hogy eladja a szabadalmát egy nagyobb gyártónak, aminek tulajdonosai alelnökként és az új részleg értékesítési vezetőjeként alkalmazták a feltalálót. 1930-ban pedig a Wonder Bread is elkezdte reklámozni saját szeletelt kenyerét, és bár ők saját gépeiket használták, Rohwedder kenyérszeletelőinek eladásai is robbanásszerűen megnőtt a trend megjelenésével. 1933-ra a szeletelt kenyér a kenyérértékesítés nyolcvan százalékát tette ki. A találmány akkora hatással volt, hogy máig használjuk a kifejezést, miszerint valami „a legjobb dolog a szeletelt kenyér óta”.
Nylon harisnya és fogkefe
A válság előtt a DuPont vegyipari vállalatnak volt egy „alapkutatási” programja, mely olyan tudósokból állt, akiknek feladata nem a konkrét projektek fejlesztése, hanem a tudományos ismeretek növelése volt. Azonban a gazdasági visszaeséssel ez a részleg átalakult és fókuszáltabbá vált. Ekkor már egy ideje dolgoztak a szintetikus textíliákon és feltalálták a neoprén anyagot, de a nylon volt az első teljesen szintetikus szál, amelyet a DuPont fejlesztett ki és valóban hasznosnak is bizonyult. A nylon 1938-ban először a fogkeféken jelent meg, majd a DuPont az 1939-es New York-i Világkiállításon harisnyaként is bemutatta új szövetét. Az első napon, amikor a nylon harisnyák elérhetővé váltak a nyilvánosság számára, körülbelül 800 000 darabot adtak el, tehát a DuPont válság idején történő befektetése a száltechnológiába megtérült. 1937-re pedig az eladások negyven százaléka származott olyan termékekből, amelyek 1929 előtt nem léteztek, beleértve a freont, a neoprén és a lucite anyagokat.
Cellux
Richard Drew a 3M-nél töltött első munkája során labortechnikusként csiszolópapír mintákat szállított autógyártóknak, és miután sok autófestő szidta saját maszkolási megoldását, úgy döntött, hogy megtervezi a tökéletes szalagot. Kezdetben a 3M-nél dolgozott rajta, de miután megdorgálták és visszaküldték dolgozni, otthon folytatta a projektet. Drew végül 1925-ben krepppapírból, asztalosragasztóból és glicerinből készítette el a saját verzióját, viszont hamarosan újabb ipari probléma merült fel. A pékségek elkezdték használni az újonnan feltalált celofánt csomagolásra, de nem volt semmi, amivel azt lezárhatták volna. Így Drew újra kísérletezni kezdett, ezúttal viszont egy átlátszó szalaggal. Azok a ragasztók, amelyeket a maszkoló szalagon használt, viszont itt nem működtek, hiszen azok túl barnának tűntek, ezért újat kellett feltalálnia, hogy a szalag áttetsző maradjon. Az eredmény egy celofánszalag lett, amelynek ragasztója olajból, gyantákból és gumiból készült. A Scotch tape 1930-ban a nagy gazdasági világválság kezdetén debütált, és mivel egyre több háztartásnak kellett takarékosnak és találékonynak lennie a túlélés érdekében, a termék éppen időben érkezett. Az emberek a ruházat megjavításától kezdve a tejüvegek lezárásán át, a megrepedt tojások „javításáig” mindenre ezt használták.
Csokis süti
1930 augusztusában, a nagy gazdasági világválság korai napjaiban, egy massachusettsi séf, Ruth Wakefield gondolt egy nagyot és úgy döntött, hogy követi álmát és nyit egy fogadót. Kezdetben persze nehezen ment a biznisz, de a hely az év végére annyira népszerűvé vált, hogy tizenkét alkalmazottat kellett felvennie. A forgalmas útszakaszon elhelyezett, az autós utazók igényeit kielégítő menüsort kínáló étterem ugyanis nyerő stratégiának bizonyt. Wakefieldet pedig a „cookies”, azaz a csokoládédarabos keksz tette igazán naggyá.
Eredetileg egyébként nem is különálló ételként, hanem fagylalt mellé kínálta, viszont a süti a vendéglő védjegyévé vált. Wakefield újságokban és rádióműsorokban jelent meg, hogy beszéljen az új édességéről. Kezdetben „Toll House cookie” néven ismerték; a „chocolate chip cookie” („csokoládé ropogós süti”) nevet 1939 körül kapta, mert a recept szó szerint a csokoládé rudakról való letördelést követelte. Miután pedig a Nestlé is engedélyt kapott Wakefieldtől a recept használatára, a süti elkezdett megjelenni a reklámokban, és olyan népszerű lett, hogy hatással volt a termékfejlesztésre is. Kezdetben a Nestlé egy 160 darabra osztott, félédes csokoládé rudat dobott piacra, majd 1940-ben bemutatta azokat a csokoládé darabokat, amiket ma is használunk az elkészítésükhöz.
Autórádió
1928-ban Paul Galvin testvérével, Joseph-szel együtt alapította meg rádióalkatrészt gyártó vállalatát, viszont amikor a válság beköszöntött, a háztartások abbahagyták a nem létfontosságú tárgyak, így például a rádiók vásárlását. Galvinnek tehát gyorsan gondolkodóra kellett fognia, hogy megmenthesse vállalkozását. Egy kis idő elteltével észrevette, hogy válság ide vagy oda, az autóeladások nem csökkentek, így úgy gondolta, hogy egy autórádió feltalálása lehet a nyerő ötlet. (Más cégek már korábban próbálkoztak ezzel, de azok túl nehezek és drágák voltak ahhoz, hogy piacképes termékekké váljanak.) Miután megalkotta, Galvin és csapata rögtön beszerelte az új rádiót az autójára, Chicagóból egészen Atlantic City-ig hajtott vele, hogy részt vegyen a Rádiógyártók Szövetségének 1930-as konferenciáján. Még standot sem kaptak; csak leparkolták az autót és felhangosították a rádiót. Lehet, hogy sokan nem hittek abban, hogy egy luxusnak tűnő kiegészítő sikeres lehet egy gazdasági válság idején, de az autórádió bejött. A csapat rádióját Motorola névre keresztelték, és a vállalat is ezt a nevet vette fel.
Nyitókép: Kaycco/GettyImages
Forrás: HistoryFacts.
