Vígjáték arról, hogy mindannyian nyakig benne vagyunk

Megnéztük A szerelmesek házai című előadást a Radnótiban

Egy kellemes Bernard Shaw darabtól mit is várhat az ember mint egy kis szórakozást, igaz? A Pygmalion - ami aztán poposítva, My Fair Lady címmel lett világhírű - szerzőjének első drámájától szerencsére a humoron túl egy picit többet is kaptunk.

Tipikus munka utáni, vacsi előtti előadás, amitől a néző pont azt kapja, amit vár. Nevet egy jót, és amíg hazaér még az élet nagy dolgain is gondolkozhat egy kicsit. A szerelmesek házai nem is akar többet ennél. Klasszikus vígjátékként indul. Két fiatal, a jó családból származó orvostanhallgató, Harry (Porogi Ádám) beleszeret az újgazdag Blanche-ba (Sodró Eliza), és kisebb nyomásra úgy döntenek, eljegyzik egymást. Mindenki boldog, főleg a drága papa a háttérben, akinek a keze jócskán benne van a lánykérésben. A kissé együgyű Blanche éppen sajnálkozik is azon, hogy nincs semmi dráma, minden simán megy, mire megérkezik a csavar. Harry és apósa között egy apró nézeteltérés támad, amikor az idealista fiú megtudja, hogy az apósjelölt bizony nem a legtisztességesebb módon jutott a pénzéhez. A felkapaszkodott vállalkozó, Sartorius (László Zsolt) ugyanis olyan londoni, szociális bérlakásokból szerzi a vagyonát, amelyekben a tönk szélére jutott családok élnek. A fiú nem szeretné bemocskolni a kezét a pénzzel, ezért nem fogadja el a hozományt, amit kedves menyasszonya nem néz túl jó szemmel.

Itt mindenki ilyen pénzből él

Már a darab első felvonásában kihallani egy-két elejtett mondatot, arról, milyen fontos a társadalmi státusz vagy, hogy mennyire más beleszületni egy kiváltságos helyzetbe, mint megteremteni magunknak azt. Blanche és Annie (Martinovics Dorina) első párbeszédében utóbbi, – aki a lány apjának titkárnőjét és szeretőjét alakítja – megjegyzi, hogy a hozzá hasonló egész életében azon dolgozik, hogy összehozzon magának egy kis helyet a nap alatt.” Az elkényeztetett Blanche, aki egész nap csak a körmét lakkozza, csokoládét eszik és hisztizik, már fel sem fogja, amit Annie mond. A két karakter között feszülő ellentét rendkívül izgalmas. A darab más-más pontján Sartorius mindkettejük előtt fitogtatja, ő bizony a maga erejéből lett gazdag. Persze a helyzet pikantériája, hogy a tisztességtelen vállalkozó, lányát mégis egy előkelő családba szeretné beházasítani, ergo tőle nem várja el, hogy önállóan is boldoguljon. Sartorius karaktere megosztó, mégis tudunk vele rezegni. Amikor arról beszél, hogy „egész életében azért küzdött, hogy befogadják” , az a darab egy lényeges pillanata. A különböző társadalmi osztályok közötti átjárhatatlanságot ugyanis csak az érzi igazán, aki alulról akar feljebb jutni, és megtapasztalhatja ennek minden nehézségét. László Zsolt egyébként meggyőzően hozza elénk a körmönfont figurát, a mutyizás mesterét. Az a legszebb, amikor megmagyarázza, hogy valójában jót tesz azokkal a családokkal, akiket kizsákmányol, és látjuk a játékán, hogy a figura komolyan is gondolja ezt. A tökéletes idillben élő Harry karaktere változik talán a legtöbbet a darab során. Az első felvonásban Blanche-nak azt meséli, minden vágya, hogy orvos legyen, és Afrikában segítsen a szegény rászorulóknak, majd amikor rájön, hogy apósa pénze honnan van, akkor éled fel benne az igazi humanitárius. Végül szép lassan megtörik, és a darab végére, bár berzenkedik tőle, de beletörődik abba, hogy „itt mindenki ilyen pénzből él.” Az előadás aktuálisabb nem is lehetne, azonban az aktualitását nem használja ki eléggé. Bátortalanul, csupán egy-egy összekacsintás erejéig érezzük, hogy ez rólunk is szól(hat). 

A rendszer mindenkit bedarál

Egyértelműen Harry a történet vesztese, akit végül elhagy kezdeti idealizmusa, elfogadja, hogy ebből a rendszerből képtelenség kimaradni, mert már a tudta nélkül is nyakig benne van. Párhuzamot von önmaga és a néző között: monológjában elmondja, mindannyian részesei vagyunk – fenntartjuk, működtetjük és használjuk – a korrupt rendszernek, például akkor, amikor hálapénzt csúsztatunk az orvos zsebébe vagy kihasználjuk a kínálkozó kiskapukat. A darab ezen pontján, amikor Harry a közönség soraiból besétál a színpad elejére, és kiszól hozzánk, érezhetnénk is némi felelősséget, és elgondolkozhatnánk azon, ami körülvesz bennünket. A szerelmesek persze végül egymásra találnak, de bárgyú egyesülésük azért hagy némi keserű utóízt maga után. Abbahagyom a gondolkodást, ha már úgysem vezet sehova. És gátlástalan leszek, ahogy mindenki, akinek csak egy kis esze van.

A szerelmesek házai – eredeti címén Widower’s houses – egyébként Bernard Shaw első drámája, amivel az író rögtön hírnévre tett szert, a mai napig Shakespeare után az ő drámáit játsszák a leggyakrabban az angol színházak. Nem csoda, humora és a történetekben jelenlévő finom társadalomkritika a mai napig leköti a klasszikus színházi történetmesélés rajongóit. A Radnótiban látható feldolgozás Valló Péter rendezésében került színpadra, és az előadással kapcsolatban nem mehetünk el Kovács Krisztina és Péterfy Gergely neve mellett, akiknek a darab gördülékeny és hétköznapi újrafogalmazását, fordítását köszönhetjük.

Szereposztás

  • Sartorius – László Zsolt
  • Blanche, a lánya – Sodró Eliza
  • Trench doktor – Porogi Ádám
  • Lickhese – Hajduk Károly
  • Cokane – Kelemen József
  • Annie – Martinovics Dorina

Jegyek az áprilisi előadásokra korlátozott számban kaphatók itt! 

Nyitókép: Dömölky Dániel

Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk:

Legnépszerűbb cikkek: