A víz és az ember több ezer éves viszonyáról órákig lehetne regélni. Először kapcsolatról, majdhogynem szimbiotikus kötelékről akartam írni, aztán rájöttem, ez így nem lenne helytálló megfogalmazás, mert sokkal egyoldalúbb ez a viszony.
Hiszen a víz az emberiség életének egyik legfontosabb alapköve – már csak, ha arra, gondolunk, testünk megközelítőleg 60-70%-át víz alkotja –, az első azon elemek sorában, amelynek hiánya alapvető gátat szabna földi létezésünknek. Mint egy nélkülözhetetlen kapocs, forrasztja egybe az embert a természettel, hiszen ugyanolyan fontos szerepet játszik a testhatárainkon belül és a rajtunk kívül zajló, ám életünkre hatással bíró folyamatokban is.
Hála helyett: közöny és pusztítás
Az emberi civilizációk fejlődésében is kulcsszerepe volt annak, hogy az egyes közösségek milyen mértékben, és mely módon tudták szolgálatukba állítani a vizet. Elődeink rendkívül leleményesen aknázták ki lehetőségeiket: a mezőgazdaság, a hajózás, a kereskedelem, a csatornarendszer, az ipar vagy az egészségügy kiépítése is kevéssé lett volna eredményes a víz hatékony felhasználása nélkül. De nem lenne szabad elfeledkeznünk az alázatról sem és ha mással nem is, csekély odafigyeléssel mindenképp adózhatnánk ezekért az áldásos hatásokért. A természeti népek és a korai városállamok polgárai még tudták ezt, isteni tulajdonságokkal ruházták fel – avagy istenségekkel személyesítették meg – az életükre hatást gyakoroló természeti erőket. Ma már nem él ez a varázs, így megkopott a tisztelet is: hála helyett közönyt és pusztítást adunk válaszul.
Kútról hozott víz és cicamosdás
Azt kell, hogy mondjam, a víz és az ember viszonya – bár örök időktől fogva létezik –, folyamatosan változásban van. Nem is olyan régen még ásott kutakból biztosították a család vízellátását. Nagymamám a mai napig onnan szivattyúzza a vizet, a ház körüli teendők mindegyikét ellátja vele, legyen szó mosásról, főzésről, vagy takarításról. Máig nem feledem, ahogy esténként vödörben hordta fel a vizet, amit a tűzhelyen fazékban melegített meg. Aztán jött a cicamosdás – így hívtuk a mindennapos tisztálkodási rituálét–, persze szigorú szabályok szerint. Mama a vizet egy ütött-kopott lavórba öntötte. Először arcot kellett mosni, aztán haladtunk lefelé a kényesebb testrészek mentén, s minden lépés után gondosan szárazra kellett törölni az adott területet. Az alsó régiók tisztántartása mindig kissé kaotikusra sikerült: fél lábon próbáltunk egyensúlyozni a horpadásoktól tarkított, imbolygó lavórban, közben szappanhabos kezünkkel dörzsöltük le a lábunkra ragadt koszt. Igazán költséghatékony módszer volt egyébként, ugyanazon vízben megfürödtünk mind a négyen. Ha igazán precízen csináltunk ezt a kollektív tisztálkodási gyakorlatot, akkor még csak ki sem hűlt a víz, mire a sereghajtó nagypapám sorra került.
Egy emberöltő alatt a fúrt kutaktól a PET-palackokig
Ötven évvel ezelőtt az ásványvíz palackozás is csak gyermekcipőben járt; ma pedig már roskadoznak a bevásárlóközpontok polcai a különböző márkájú és árkategóriájú termékektől. Barátnőm nagymamája mesélte: gyermekkorukban annyira elképzelhetetlen volt számukra a víz kereskedelmi értékesítése, hogy egyenesen vicc tárgyává tették. Egyszer biztos majd a vízért is fizetni kell! – ugratták egymást. Aztán még az életében beteljesült a prófécia; a közüzemi vízszolgáltatáson túl a palackozott termékeket is megismerhette.
Számomra egyébként nagyon érdekes az a mód is, ahogy az egyes ember a vízhez viszonyul. Én afféle csendes szemlélő típus vagyok és enyhe víziszonnyal is küszködöm. Nem különösebben lelkesedem tehát a víz közelében töltendő semmiféle aktív, vagy passzív elfoglaltság iránt. A férjem viszont órákig képes egy stégen ülve a hullámokra meredni, ha nagy ritkán hajóra szállunk, el sem lehet rángatni az ablakból. De a két fiunk is teljesen más természet. A kicsi képes órákig egy pocsolyában toporogni, vagy egy vízsugárral játszani és az sem számít, ha a szemébe csöpögő víztől az orra hegyéig sem lát; szinte elemi erővel vonzza őt a víz. A nagy pedig ordas nagy problémát csinál már abból is, ha a szeme/orra/füle közelébe kerül egy kósza vízcsepp.
Mondjuk, ilyenek voltunk a húgommal mi is. Én már akkor sem voltam egy vízi akrobata, manapság is csak erős jóindulattal lehet úszásnak nevezni azt a kalimpálást, amit a medencében nagy erőfeszítések közepette művelek. Egyszer még az úszómester is kiküldött a mélyvízből, miután egy egész hosszt sétált mellettem a parton. Hiába mondtam neki, ne tessék aggódni, nem fogok megfulladni, én így úszok, nem tudtam meggyőzni az ellenkezőjéről. Bezzeg a húgom! Ő aztán tudott, pedig nem rémlik, hogy valaha úszásoktatásra járt volna (velem ellentétben). Emlékszem, a 2006-os Úszó-Európa-bajnokság idején pont a vakációnkat töltöttük. Nagyon élveztük, hogy a medence mellé felállított kivetítőn egész nap követhettük az eseményeket. Aztán lett egy közös játékunk: megpróbáltunk versenybe szállni az úszókkal. Sípszóra indultunk mi is, pont úgy, mint a nagyok. Én persze gyorsan búcsút mondtam a versenynek, talán ha fél hosszt tehettem meg a húgom hátvizén, őt viszont a szomszédos termálmedencében pihenő idősek felállva buzdították. Szent meggyőződésem, hogy ha foglalkozott volna a tehetségével, híres úszóvá válhatott volna; bár nem hiszem, hogy egy cseppet is szomorkodna az elszalasztott lehetőségek miatt.
Különbözőek vagyunk és ez jól is van így. Van, akit a víz meghódításának vágya sarkall és veszélyt nem ismerve habok hátán lovagol, és van, aki inkább csendes együttélésre törekszik. Amit viszont nem szabad elfelednünk: nélküle nem létezhetünk. Vigyázzunk rá, amíg még tehetjük.
Szerző: Erdődi-Juhász Ágnes
Nyitókép: Nathan Anderson/Unsplash
Ha tetszett a cikkünk, ezt is olvasd el:
- Mit művelsz velem, édes? Vajon minden cukor rossz neked?
- Maradj fitt! Mit sportolj 20, 30, 40 és 50 évesen?
- Vedd körül magad gyógyító szobanövényekkel!
